Az egész akkor kezdődött, mikor a Dédi véglegesen anyuékhoz költözött. Sajnos nem önszántából, csupán azért mert félelmetesen idős, és mert valakinek szüksége volt a szobájára. Utóbbira azért nem térek ki részletesen, mert nem tudnám választékosan megfogalmazni a dühömet.
Dédi, ha tehette volna az utolsó napokig ott maradt volna. Mert neki tényleg az egész életét jelentette az a ház. Tizennyolc évesen került a házhoz, feleségül adták, ahhoz a férfihez, aki egyedüli gyerek volt, házzal, és több földbirtokkal rendelkezett. Tehát mindent a tulajdonért. Az egyetlen baj csak az volt, hogy a férfi, akit én életében már nem ismerhettem meg, mert születésem előtt két hónappal meghalt, szerette a bort. Ez pedig egyenlő volt, a Dédi által sokat emlegetett kínszenvedéssel. Nem beszélve a megélt háborúról, és az oroszok bevonulásáról, ami miatt a pincében bujkáltak, szalmazsákokon aludtak, és még a mamán is ott született. Utóbbinál nehezebbet nem igen tudok elképzelni.
A régi történetek szerint a bor január végére, mire kitisztult volna, rendesen elfogyott. Így, amikor a mamám bátyja megnősült, és a lakodalomra szükség lett volna a megtermelt borra, februárban kénytelenek voltak megvásárolni egy hordóval belőle.
A költözés alkalmával a régi bútorok kikerültek, egy részük a fatelepen, más még a rokonság által használhatóbbnak ítélt darabok új funkciót kapva, más lakások darabjaivá váltak. Én sajnos lemaradtam az "akcióról", de ennek ellenére sikerült két darabot is megmentenem.
A komód, régi nevén sublót szekrény a szoba egyik kisebb sarkában állt. Nekem mindig is ott volt, felette szentképek és családi fotók. Anyu gyerekként a sötét szobára emlékszik, ahol vágni lehetett a dohányfüstöt, mert a férfi erős dohányos volt. Nem volt külön gyerekszoba, sem fürdőszoba. Dédi idén karácsonykor mesélte, hogy a komód az első szobában volt hosszú évekig, és  a szoba dísze volt, amiben csak az új ruhákat tárolták. És azt is mesélte, hogy ebbe a szobába, csak alkalmakkor mentek be. Sajnos itt azt is megemlítette, hogy a halottakat is itt ravatalozták fel, mert akkoriban nem volt halottasház. (Ez egy olyan dolog, aminek a nemtudása, nem fájt volna).
A komódot egy olyan asztalos készítette, aki feleségével a ház feletti kis épületben élt egy ideig, aminek a helyén most még mindig a lerúgott pajta áll. A komódot a bérleti díj fejében, azaz ahelyett készítette. Pontosan nem tudjuk hány éves, de annyi biztos, hogy Dédi odaköltözésekor már ott állt. Tehát minimum száz éves darab.
Szóval én elcipeltem haza. Mert ez mégiscsak sokat jelentett anyunak, még ha sok negatívumot, akkor is. Szépen elhintettem, hogy ez kell nekem, meg valami "ez az én örökségem" blabla. Elkezdtük felújítani. Az első csiszoláskor a régi barna olajfesték megevett egy csomó csiszolópapírt. Sebaj. Megedződtem. Csiszolás, csavarozás, fúrás, faragás, festés, polírozás és hirtelen ezermester lettem. A legnehezebb a legnagyobb melegben volt, mert azzal amúgy is vigyáznom kell, de mit tegyek, ha csak hétvégén van rá idő. Apu hozott napernyőt, hogy azalatt dolgozzak, meg persze szerzett nekem asztalost, ahhoz a munkához, amihez én ugyan már tényleg nem értek.
Végül is mondhatni társadalmi munkában készült, mindennek ellenére befejeztük.
Karácsonykor a teraszra tettük. Persze látták, hogy egész nyáron dolgozunk rajta, a színezést a garázsban fejeztük be. Anyunak muszáj volt elárulnom, hogy ez lesz az egyik karácsonyi ajándék, mert kellett a hely. Apunak előre be kell adagolni, ha valami változás lesz a lakásban. Nagyon örültek. A Dédi... hát, beismerem a legjobban ezt vártam az egész karácsonyban, hogy Ő vajon mit fog szólni. Sokszor elfordítottam a fejét és könnyes volt a szeme, ami miatt kicsit a miénk is. Innentől kezdve már nem is érdekelt semmiféle ajándék.

Dédi a szeretetközpont. Emlegette sokat a tesómat, hogy miért nem jött haza... Gondolom neki mindenki gyerek marad a maga nevében. Pedig, ha családot alapítunk, akkor már mindenki a "saját" családjával tölti majd az ünnepeket. Kriszti amúgy is fontos neki, mert ő a "kicsi", és a nevét is tőle kapta.
Nagyon fura ez a felnőtté válás, az első karácsony, hogy nem vagyunk együtt.

Rohanós egy karácsonyi időszak volt. Utolsó nap Pestről hazautazni, sötétben karácsonyfát vásárolni, sütni-főzni, csomagolni, rokonlátogatni. Egy dolgot megtanultam, a főzőtt krémtől ments meg Uram Minket! Csak kétszer álltam neki... Nem is tudom mikek vállaltam be, amikor nem szeretek sütni.
A takarításról meg csak annyit, hogy anyu több napig meg sem áll, takarít, mint egy güzü, majd jönnek a vendégek: "Vegyük le a cipőt? -Ugggyyyan, dehogy! Még véletlenül se! Gyertek csak be!!!"
Család és én sajnos nem tartozunk e kivételezettek közé.
Most még vizsgázgatok, aztán irány az újvilág!
 

Itt találtok egy kis összefoglalót a komódról (ha a fenti nem lett volna elég):
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/4-1341.html

Jaj, és majd elfelejtettem, a másik bútordarab egy kedves ismerőshöz került, a rusztikus konyhába jelképes összegért. Íme a róla készült kép. A kredenc:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.