A depresszió ellenszere a nevetés. De ez már szinte közhely. Minden olyan dolog ellenszernek minősülhet, amitől ebben a szürke, hűvös, nyirkos időben jobban érezzük magunkat. 

Az persze kétségtelen, hogy a mosolygásnak számos pozitív oldala van. Egy szimpla mosollyal magabiztosabbnak tűnsz a külvilág számára. A boldog (vagy boldognak tűnő) ember mindig vonzóbb. A belső kedélyállapot javulása mellett, a kisugárzásunk is megváltozik. Egyszerűen kitűnünk a szürke hétköznapokból, és karakterekké, vagy karakteresebbekké válunk. A napokban megfigyeltem a metrón, hogy egy-egy mosoly legalább annyira figyelemfelkeltő, mint egy fűszeresebb parfüm. Sok embert meg is döbbent a kedvesség. Én például a napokban elcsíptem egy beszélgetést a vonal másik oldalán, ahol a titkárnő annyit mondott rólam, hogy "nem tudom ki, de egy kellemes női hang". Szóval a héten én valakinek egy kellemes női hang voltam.

Nagyon fontos, hogy lassítanunk kell. Lassítanom kell. Nehéz nekem, mert tipikusan olyan ember vagyok, aki mindent most, és azonnal akar. Nehezemre esik annak a puszta ténynek az elviselése is, hogy egy felsőfokú nyelvvizsga megszerzése, még minimum fél évembe fog kerülni. A türelmetlenségem az idő múlásával kapcsolatban egyelőre arra fogom, hogy korábban sötétedik. Azonban valójában inkább abból vezethető le, hogy tudom mit fog megalapozni az a bizonyos nyelvvizsga, és úgy tekintek rá, mint jövőbeli gondtehermentes életem kezdetére, amikor valami utópisztikus nyugalom lesz majd rajtam úrrá, ami azt mutatja, hogy az egyik célba beértem, egyszóval most már minden mással foglalkozhatok. 

Kellett hozzá jó pár nap, néhány óra vonatozás, a szürke idő, a meleg teák és az illatozó gyertyák, hogy végre a fenti következtetésekre jussak, és mint egy fogadalom, azt betartva, változtassak. Szóval változtassak legfőképp a problémákról való gondolkodásmódomról. A célok eddig is nagyon fontosak voltak, mert azok nélkül el lennék veszve. Viszont most sikerült felállítanom egyfajta prioritás-rendszert. Mindent csak szép sorjában. És mindig fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy vajon mennyit ér? Van-e annak bármilyen, nem csak pénzben kifejezhető értéke, amiért cselekszünk. 

Nem árt megfontoltabbnak és lassabbaknak lennünk ebben a hűvös időben, amikor a szervezetünknek nincsenek plusz tartalékai, hiszen az átállásra koncentrál. Nekem sokat segítenek a gyümölcsteák, a mézes citrom és a tíz percnyi pihenők napközben. A tea illata is sokat számít, nem beszélve a téli időszak más kedvelt meleg italairól. 

Ha az öt-tíz percnyi pihenőkön kívül esténként belefér, mindenképp szánjatok magatokra legalább fél órát. Ha a sport nem is oldható meg, próbálkozzatok meg néhány vállközréssel, nyújtással, légzőgyakorlattal. Nekem bevált. Beszereztem egy relax cd-t is. Tényleg sokat segít az egyenletes, nyugodt be- és kilégzés, és levezetésképp egy kád meleg fürdő fürdősóval. Persze biztosan rengeteg endorfint termel az is, ha utóbbit párban tehetjük meg. 

És nem utolsó sorban, ebben az időben sem szabad megfeledkezni arról, hogy nők vagyunk. Ilyenkor mindig könnyebben kapunk időpontot a kozmetikusokhoz, mert nincs annyi féle-fajta kezelés, pedig nem így kellene lennie. Igenis figyelnünk kell magunkra. Minimum egy dolognak kell tetszenie magunkon. Tudom vannak olyan napok, amikor semmi sem jó, semelyik ruha nem áll jól, de akkor kell egy kiegészítő, vagy egy szín, vagy egy szájfény, amitől kicsit is nőnek, és jobbnak érezzük magunkat.

Szükséges fitten tartani az elmét, a kreativitást, és nem szabad befásulni. Ép testben, ép lélek, vagy hogy is tartja a mondás. Ezt tekintve, az utóbbi időben a kreativitásom alább hagyott, tököt nem faragtam, de a tökgyertyákból beszereztem néhányat, és a karácsonyi ajándéklistát is megírtam.

Időt kell szakítanunk magunkra, és másokra, hogy másokat is feltölthessünk, és belőlük feltöltődhessünk. Ezeket nem szabad elfelejtenünk.

Persze, az utóbbi időben mindig csakkor írok, amikor valami iszonyatosan felbassza az agyam.

De most már tényleg nem csak betelt, de túl is csordult. Minden munkahelynek megvan a maga hátránya. Minden munkába bele kell kalkulálni a stresszt. Olyan nincs, hogy ne lenne feszültség, vagy egy balul sikerült dolog. A negatív oldalát már nagy mértékben sikerült megtapasztalnom az országunkban túltengő munkalehetőségekben.

Csak az igazságtalanságot nem bírom elviselni, de azt nagyon nem. Miért nem kezdenek az olyan emberekkel, akik nem becsületesen, vagy nem a "legjobb tudásuk szerint" végzik a munkájukat. Szép számmal akadnak ilyenek is, ezt azért minden nap látom. Vannak, akik napi nyolc órában kávéznak, merthogy a reggeli kávé és cigi után ott ragadnak a teraszon, vagy mindig más irodában pofáznak.

De nem. Belém kell kötni, a lehető legkisebb emberbe, mert azokkal lehet úgy beszélni, mint valami utolsó szarral, mert szerencsétlen úgysem szólhat vissza. Sőt még azért is elnézést kér, amit az elkövetkező száz évben fog elkövetni, és csak "örül, hogy van munkája". Mert ez mindig el van mondva, hogy tudja hol a helye.

Ő méltóságának, Lekezelő Mr. Bírálóbizottságnak viszont nagyon könnyű, mert neki nem kellett soha a semmiből várat építenie. Csak itt-ott ismert valakit, aki közel volt a tűzhöz, vagy éppenséggel jókor volt jó helyen. A bunkósága és tahósága határtalan. Épp olyan stílusban beszél, mint amennyi az intelligenciájából hiányzik. Olyan dolgokról okoskodik, amiről halvány lila gőze nincs. Gratulálok, ezt kell csinálni e?!, az adófizetők pénzéből.

Annyira, de annyira megmondtam volna neki, hogy hova tartsa magát dr. Barom. Mivel én sem kezdem el ecsetelni senkinek az autószerelés rejtelmeit, ha nem tudom melyik csavar hova való. Kommunikálni nem lehet vele, mert a kommunikáció alapjait sem ismeri. Bármit mondasz, neki van igaza. Tipikusan az "egy szót kiragadok", majd azt ecsetelem és fejtegetem, de érdemben nem mondok semmit" típus.

Na, de akkor most tényleg elég. Ebben az országban nem lehet élni. Semmibe vesznek. Ha terhelhető vagy, akkor egyre több dolgot pakolnak rád, viszont azt már nem ismerik el, ha tényleg jó vagy. Fizesd be a fizetésed közel ötven százalékát, hogy ha úgy esik egy nyamvadék kopott orvosi rendelőben még egy székre se tudj leülni. Ha hétvégente meg szeretnéd látogatni a családod, akkor egy ótvaros lepusztul IC-nek nevezett szerelvénnyel utazhass több mint három órát. Ami kész vicc, mert nyugaton vagy éppen keleten ezt a távolságot  a 21. században egy röpke egy óra alatt meg lehet tenni. Vagy esetleg lefagy a veséd a jó időérzékkel működő légkonditól, vagy meggyulladsz a nyár legmelegebb napján. És évről évre nő a menetidő. Vagy ne beszéljünk arról, hogy négy év késéssel forgalomba áll egyetlen egy metrókocsi, ami jelenleg valami szellemjáratként funkcionál, és utasokat nem szállít. Itt tényleg mindent meg lehet csinálni. Hát uram bocsá'. hagyják már meg nekem a választás szabadságát, hogy ha vasárnap reggel úgy ébredek, hogy mégis elmennék szavazni, akkor hadd menjek már.

Tényleg nem csodálom, hogy az orvosok elmennek, a fiatalok elmennek. Ki akar egy olyan helyen napi nyolc órát dolgozni plusz túlórázni, ahova még a betegek is félve teszik be a lábukat. Csak mondok egy nagyon egyszerű példát. 80'-as évekbeli ultrahangos géppel mit lehet megállapítani a sötétségből? Elárulom, semmit. Megéri beperelni a kórházat, az orvosokat? Nem. Ezért mennek fejvadászcégekkel külföldre. És valóban sokan akár tízszer is meggondolták, hogy aláírják-e a tanulmányi szerződést. De azért mindemellett építsük az államot.

Biztosan építeni fogom, ha majd folyamatosan nem leépítve fogom majd érezni magam, de nem itt. Mert nem mindezért, a fentiekért lapátoltam ennyit.

Nem csak a levegőbe beszélek, mindezt első kézből tudom, saját tapasztalatból. Ja és most akkor hazajöttem a munkából, és itthon így nyolc óra magasságában mostantól kizárom azt. Csak még előbb végiggondolom, hogy holnap reggel mit is kell csinálnom.

A szabadkozás helye: És bocsánat, de én ritkán beszélek csúnyán, mert ugye engem arra nem igen tanítottak meg, de most éppen "ritka" alkalom van.

Most várunk. Várunk arra, hogy megünnepelhetjük-e még együtt huszadikán a kilencvenediket, amire mindannyian készültünk. Talán még átadhatom az ajándékát, amit napokon keresztül készítettem. A régi róla készül fekete-fehér fényképekből készített fotó-kollázs posztert. Közhely, de igaz, hogy a remény hal meg utoljára.

Az előző bejegyzés már olyan rég volt, hogy nem is tudom melyik szálat folytassam, vagy csak úgy durr bele a közepébe. Hát most legyen talán az utóbbi, in medias res.

A megismerkedésük története közel hat évvel ezelőtt kezdődött.  Ez egy olyan jelenleg is futó szál az életében, ami alapvetően határozza meg a mindennapjait, ami egy olyan biztos pont, amit annyira természetesen tekint, mintha az a legegyszerűbb levegővételhez lenne hasonló. Mindig is ismerték egymást, még gyerekkorukból.  A kisiskolás vonzalom, napjainkra kellőképpen túlnőtte magát, az akkor még elképzelni sem mert ábrándokon.

Visszaemlékezve rettentően furcsa egy 12-14 éves fiút és lányt látni, a már akkor nagy mértékben eltérő gondolkodásmóddal. Mert mit éreznek a lányok ilyen korban? Megtapasztalják életük első csókját, hősiesen kitartanak az első szerelem mellett, annak ellenére is, ha akkor még fogalmuk sincs arról, hogy mit éreznek. Főleg egy olyan lány, aki vidéken, zárt közösségben nőtt fel, ahol mindenkinek meg kell felelni, és aki valóban a szülők biztonságot nyújtó burkában, aki nem érti az erőszakot, és az őt körülvevő finoman szólva is ördögi világot. És mit csinál ebben a korban egy teljesen átlagos városi fiú? Vagy alapjában véve egy fiú? Mondjuk, hogy kezdi megismeri önmagát, a testét, és egyre inkább érdeklődik a lányok iránt, mert a hormonok megállíthatatlanul termelődnek. Kétséget kizáróan nevezhetjük lányok iránt tanúsított érdeklődésüket pusztán testi vonzalomnak. De hát Istenem, ilyen az élet! Szoktuk mondani ilyenkor.

Az a nagy helyzet, hogy ez így is marad. Persze az évek múltával, majd jönnek olyan lányok és fiúk, akiknél első körben az érzelmek dominálnak. Nevezhetjük ezt a szerelem állapotának, ami, mint tudjuk, mulandó. Mi marad helyette? Valami szűnni nem akaró szeretet és ragaszkodás, ahhoz a másik emberhez, aki mindenben támogat, és nyíltan megmondja, ha hülyeséget csináltál, és meg tud bocsátani azért, mert mindannyian emberek vagyunk.

És visszakanyarodva az elejéhez, honnan is indultunk? A kémiától, ami mindent megváltoztat, ami az ösztöneikbe van kódolva, és aminek a hiánya már az induláskor megmutatkozik. 
Tegyük fel, hogy ez a vonzalom vezetett idáig. Hogy aznap este a buszról leszállva valamiért még tenni kellett egy közös sétát. Ha csak a gyerekkori biciklis kalandok emlékére is, vagy mert már több éve nem beszéltünk egymással. Tehát sétát, ami az egyik fél értelmezésében egyenértékű volt a kukoricásban való bóklászással egy üveg jager-rel a kézben, míg a másik oldalon felért egy holdfényes izgalmas sétával, amit senki nem tervezett előre, és senki nem tudta, hogy ilyen hosszú napra és éjszakára kell aznap készülni. Persze leegyszerűsítve a dolgot, természetesen előbbi történt, csak mennyivel jobban hangzik a holdfényes séta az érettségi után. Ezen kívül anyu másnap reggeli döbbenete fogadott még a ruháimmal kapcsolatban, amik az előző napi eső feláztatta talaj következtében nem voltak többé fehérek. És jött az elkerülhetetlen kérdés: Hol jártál éjszaka?

Aztán a még izgalmasabb ismerkedős fázis következett, amikor mindig egy kicsit megmutatsz magadból és építgetsz, de persze közben olyan érzelmi háború dúl belül, hogy legszívesebben mindened neki adnád. Csak ugye ezzel vigyázni kell, mert mindannyian kaptunk már néhány pofont, így jobb az óvatosság. Így tudatosan sok mindent le tudsz gyűrni magadban, szeretetet, dühöt és haragot. Az élet igen rövid, ezért jól kell időzíteni, jókor és jónak megmutatni.

Ezután pedig a nehézségek, és a "majd elválik" időszak következik. Mennyit bír a kapcsolat? Nehézségek, és bizonytalanságok, amiken vagy túljutsz és megerősödsz, vagy nem. Olyan meghatározó események, amikor igazán meglátszik ki áll melletted. És mindeközben be kell, hogy nőjön a fejed lágya, amiben csak magadra számíthatsz.

Mindig én vagyok, aki elmegy. Már nem egyszer történt. Így tulajdonképpen rám kell várni, addig amíg megszerzem magamnak az adott helyzet tapasztalatait, és azokból levonom a következtetést, hogy megérte-e vagy sem. Talán most már kinőttem abból, hogy folyamatosan keresem a helyem. Ha helykeresésről van szó, inkább úgy gondolkodom, hogy "keressük a helyünket". Vagy, hogy mindenképpen tartson velem a helykeresésben.

"A sirály az öböl partja fölött szállt, amikor megpillantott egy egeret. Leszállt az égből, és megkérdezte a rágcsálót:
- Hol vannak a szárnyaid?
Minden állatnak megvan a maga nyelve, és az egér nem értette, hogy mit beszél a madár. De az feltűnt neki, hogy van rajta két nagy, furcsa valami, ami a testéből nő ki. "Biztosan beteg szegény" - gondolta az egér. A sirály észrevette, hogy az egér a szárnyait bámulja, és azt mondta:
- Szegénykém. Megtámadtak a szörnyek, megsüketítettek és ellopták a szárnyadat.
Megrendülten a csőrébe vette a kis állatot, és elvitte egy sétarepülésre az egekbe. "Biztosan hiányzott már neki, hadd élvezze egy kicsit" - gondolta, miközben repült vele. Azután óvatosan visszatette a földre.

Az egér hónapokig mélységesen boldogtalan volt, hiszen megismerte a magasságot, és egy óriási, gyönyörű világ látványa tárult elé. De ahogy telt-múlt az idő, újra hozzászokott saját kis egérlétéhez, és azt gondolta, hogy a csoda, amit átélt, nem volt több egy szép álomnál." P.C. 

"Coelho-t gyűrőm, és valami szentimentális hatású zenét hallgatok, mindeközben pedig attól félek, hogy a mellettem ülő ismeretlen megláthatja a gondolataim, ezért jó nyakatekerten az ablak felé húzódok, minek következtében az írás olvashatatlanná és követhetetlenné válik. Már az első mondat leírásakor éreztem, hogy biztos nem lesz elég hely a darabka gnocchi receptes papíromon, amit a noteszem hátsó feléből húztam elő, jobb lehetőség nem lévén.
De miért? Mitől más az, ha a világ könyvtárába írom ki a gondolataim, amit bárki a világon elolvashat és mégsem érzek semmiféle félelmet. A mellettem ülő idegentől meg tartok, pedig tudom, hogy az életben nem látom többé. Mert így volt ez mind a négy és fél év alatt, amióta a vonaton töltök átlagban heti hat órát. Nem építettem kapcsolatokat, nem ismerkedtem. Mindig "úgy tettem", mint akit nagyon lefoglal az éppen aktuális könyv olvasása, ami mögül bátran figyelhettem a történéseket.

A hétvége újra ráébresztett arra, hogy mennyire magamra veszem a körülöttem történő dolgokat, még ha azok csak közvetve érintenek is. Már sokadszorra folyamodtam a meggyőzés eszközeihez, és kampányoltam apunál a szerencsétlen kis élőlény ügyében, mert már nem bírom tovább elviselni a "láncra verés" látványát. De ugyanígy nem szeretem sem a hajléktalanok, vagy a szerencsétlen és reménytelen helyzetű emberek látványát, amik bele szoktak égni a tudatomba. Emiatt sokszor mondogatom magamban, hogy a fene essen ebbe a fene nagy empátia érzésbe - amit feltételem egyrészt belém neveltek, másrészt az idézett elő, hogy egy burokban nevelkedtem, ahol nem volt csúnya beszéd, csak szép magatartás. Legszívesebben valamilyen varázsszóval el it tüntetném az egészet.

A kampányt illetően azt hiszem sikerrel jártam. Apu (kisebb segítséggel) megépíti a kerítést, minek következtében a kutyus láncok nélkül szaladgálhat. Mert semmilyen állatot ne kényszerítsenek rá arra, hogy egy láncon élje le az egész életét. Ő tőlünk függ, teljes mértékben ránk van utalva, és a választásunk szerint mi felelünk érte.
A másik dolog amiben sikert értem el, az az, hogy sikerült egy olyan dologgal szembesítenem aput, amin mindhárom jelenlévő - anyu, apu és én - meghökkent. Mondtam apunak, hogy azért is ragaszkodjon, illetve kezdje el a ház felújítását, mert ő fog még ott élni legalább ötven évig. A saját kényelme érdekében, és ne azt hangoztassa mindig, hogy ugyan már minek, meg kinek újítson fel?! Utóbbi kijelentésem anyu azonnal pontosította "kb. negyvenre". Ezen először jót nevettünk, majd síri csend, miközben én hallottam, ahogy kattognak apu fejében a fogaskerekek, hogy "te ez a gyerek nem is mond hülyeséget". Pár perc múlva már azt ecsetelte, hogy milyen megoldással kell elkészíteni a kerítést...Ja igen, és a meghökkenés tárgya nem mást, mint bizony az idő múlása.

Már csak egy kevés lefutni való km van vissza, és újra a nagyvárosban leszek. Közben ismét tartok a következő zeneszámtól, hogy még véletlenül se egy nagyon ritmusos dallam következzem, ami kizökkenthet a gondolatmenetemből.

Az új Coelho regényt olvasva rájövök, hogy túlzott vallásossága kezd úgy hatni, mintha felérne egy agymosással. A korábbi regények során is érezhető volt a vallási töltet, de egyáltalán nem ilyen mértékben. Merem állítani, hogy a "Győztes egyedül van" című műve az egyik legjobb, amit ha tehetem, újra elolvasok. 
Úgy látszik ez egy ilyen "vallásos" időszak. Nemrégiben egy hetven oldalas Bibó tanulmányt olvastam. Ennek pedig egyik kulcsmondata: "Az ember az egyedüli lény, amely tudatában van annak, hogy meg fog halni".
Bibó tanulmánya több szempontból is tanulságos volt. Megint megerősített abban, hogy én nem fogok sem kutatni, sem elmélkedni, és nem leszek a nyolcvanezredik doktor ebben az országban. Bibó egy magnóra mondta fel a "tanulmányt". És minden mondatából logikusan következett egy második. És rájöttem, hogy egy ilyen eszmefuttatás összehozására sohasem lennék képes, a kicsapongó gondolatmeneteimmel, és azzal, hogy írásban mindent jobban meg tudok fogalmazni, mint szóban.

Megvolt "az életem első autója" időszak. Forditól a hétvégén elbúcsúztam. De mi lesz most? Milyen időszak következik vajon?
Azon gondolkozom, hogy veszek majd egy diktafont. De nem ám, mint Bibó, nem a saját gondoltaimat mondom fel, hanem sunyiban felveszem azt, amit Dédi mesél, hogy majd egyszer visszahallgathassam, és megőrizhessem a gyerekeimnek egy olyan ember gondolatait és élettapasztalatait, aki átélte a háborúkat és sok más nehézséget. És szembesülhessenek azzal, hogy nem az kell jelentse a legnagyobb problémát, hogy egy adott pillanatban nincs internet. Mert nem az ilyen apró-cseprő dolgok miatt kell mérgelődnünk igazán. 

De lassan a receptes papírom végére érek, és már körbe körbe csillagoztam mindent."

Sokszor hallottam anyu szájából, hogy egy nő nagyon sok mindenre képes a cél elérése érdekében. Feltételezem, hogy a kijelentés legtöbbször negatív kontextusban (a férfi általában azért nem jelentkezik sokáig, mert egy másik nő van a dologban) szerepelhetett a mondanivalóban. Nem is igazán értettem még, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Ma már tudom, hogy hova tegyem. A jó értelemben mindenképpen pozitív az, ha valaki küzd, és nő létére magasra teszi a mércét. A mai világban ez már egyáltalán nem kérdés. Az viszont annál inkább, hogy milyen eszközökkel éri azt el, legyen az a karriert érintő, vagy magánéleti célkitűzés.

Esténként nagy realtity show nézővé válok. Gondolkodtam azon, hogy vajon miért köt le, és egyáltalán miért nézek olyan embereket, akik messze állnak a gondolkodásmódomtól, és a mindennapi cselekedeteimtől egyaránt. Arra jutottam, hogy egyrészt kikapcsol, mint ahogy a televízió általában kikapcsolja az emberek agyát egy rövid időre. Nem kell a saját életünkkel, gondjainkkal foglalkoznunk. Sőt, már-már felüdülés azt látni, hogy nem csak nekünk kell mindenféle helyzetekkel megküzdenünk. Próbálunk ítélkezni, és következtetéseket levonni a tetteikből. Mindenki beleképzeli magát, hogy „ő vajon mit csinált adott helyzetben”. Sokkal könnyebb mások felett bíráskodni, mint a saját hibáinkat beismerni.

A másik dolog a tanulságok levonása. Mindenekelőtt aki a saját hibáiból nem tanul, az nyilvánvalóan semmiből sem. Ha pedig valaki más hibáiból tanul, akkor az biztos, hogy nagy érzelmi-értelmi előnnyel rendelkezik másokkal szemben.

A „játék” célja, hogy párban végigjátsszák a műsort. És itt az általános férfi-nő párosokra gondolok. Az már más kérdés, hogy milyen nők és férfiak. A korosztály elég egyhangú, 18-25, plusz még egy-két harminc feletti. Külsőleg nekem mind sokkal idősebbnek tűnnek a koruknál. Az elsődleges szempont természetesen a külső. Mondjuk azon már az első adás alkalmával megrökönyödtem, hogy az egyik srác legelső kérdése egy lányhoz: „Hogy állsz a szilikonnal?”. Most őszintén ezek után csodálkoztok, hogy némelyik nő napjainkban hogy néz ki? És hány műtéten esett már át? Na és vajon miért nem elégedett önmagával? Pff, ez szégyen. Tudom nem is lenne érdemes egyáltalában ezen agyalnom, de azért mégis…

A műsor készítői feltehetően azt hiszik, hogy felsorakoztatták napjaink férfiideáljait. Egy szőke, egy barna, egy latinos típus, egy kisfiú, és a trendi irányító, nagyjából ennyiben ki is merül a kreativitás. Érdekes módon engem egyik sem fogott meg. Az sem jellemző, hogy az idősebb férfiaknak más a gondolkodásmódjuk. Azt még hozzá kell tennem, hogy szeretem, ha egy férfii ápolt, de az már zavaró, ha többet készül, mint én.

A nőkről már nem tudok ilyen bátran nyilatkozni. Amit látok az az, hogy nagyon egyszerűen kiismerhetőek, és előre látható minden jövőbeli lépésük. Egyszerűek, és nem komplikálják túl a dolgokat. Szerintem nem is rendelkeznek a kombinálás adottságával. A nem, nemet, az igen pedig igent jelent. A kérdez-felelek szituációkban mindig megdöbbenek, vagyis inkább megijedek, amikor a pasi tudja igent vagy nemet kell válaszoljon. A kapcsolatokban általában eljön az a pont (ha jól működik), hogy annyira jól ismered a másikat, hogy tudod mit kell válaszolnod. Ez valami fordított pszichológia lehet. Innentől kezdve már nem te irányítasz. Ez egy állandó brainstorming.

És fontos a szerepjáték is, és most nem feltétlenül a szexre gondolok. Persze kétségtelen, hogy fontos a testiség. Kell a „nem” szó kiegyensúlyozott használata, ami mindig egy kicsit elérhetetlenné tesz. Kell a folytonos kokettálás, és csipkelődés. A magától értetődőnek hagyott kapcsolatok sok veszélyt rejtenek magukban. A kezdet mindig minden esetben izgalmas, minden új, de egyszer ennek is vége. Viszont az, hogy mindig érdekesnek tűnj, és bizony rendkívüli maradj, igen komoly háttérmunkát igényel.. A hosszú távú kapcsolatok másképp nem működnek, legalábbis a saját tapasztalataim szerint.

Ami rendkívül elrettent az a se veled, se nélküled állapot. Ebből már kijutott néhányszor. Annak sem látom sok értelmét, hogy sokan nem játszanak nyílt lapokkal. Ezzel nem elsősorban engem, hanem saját magukat csapják be, nem mellesleg az utolsó esélyt is elvesztik. Nekem meg csak egy plusz megerősítés, hogy mennyivel vagyok jobb ember másoknál.

Félreértés ne essék, még nem szárnyal az egekben az önbizalmam. Pénteken arra is rájöttem, hogy rossz emberismerő vagyok. Vagy leginkább, csak nem tudom leküzdeni a határtalan naivságom. Vannak olyan helyzetek, amiből csakis egyedül tudsz kimászni, de azért elkél némi baráti segítség, biztatás, és rábeszélés is.

De a naplóírás írás jó, sok mindent megtudhatsz magadról. Többek között azt is, hogy nyitott szemmel jársz. A virtuális világon kívül néha a lenyűgöző valóságban is.

„You can fnd inspiration in anything, and if you can’t look again. „

Megfogadtam, hogy addig nem írok, amíg nincs leadva a szakdolgozat. Jelentem, egy órával ezelőtt megtörtént. 
Az utóbbi időszak egy kicsit nehezebbre sikeredett, mint ahogy azt terveztem. Minden értelemben. A kényszerpihenő miatti másfél hét teljesen kiesett. Aludtam, nagyon sokat. Relatíve pár órát sikerült ébren töltenem. A sok alvás természetesen nem áll messze tőlem, de az azért mégiscsak túlzás, hogy a múlt héten egyik nap munka után hatkor ledőltem egy kis pihenőre, majd másnap reggel hétkor ébredtem. A csajok közben csacsogtak, a főbérlő is nálunk járt, a tv pedig egész éjjel ment, én meg, mint akinél se kép se hang. Persze ekkor gyűrűzött be a határidős munka is, meg a szakdolgozat leadás. 
Most júniusig hallani sem akarok olyan fogalmakról, mint a decentralizáció-dekoncentráció páros, vagy területi-helyi igazgatás. És júniusban is csak bizonyos esetekben fogom kiejteni a számon. Minden este, amit az önkormányzati és a területfejlesztési törvénnyel töltöttem, eszembe juttatta azt a korábbi gondolatomat, hogy jelentkezni kellene a doktori képzésre. Megmondom őszintén, csak a hiúságom motivál. Lényegében nem szeretnék kutatási tevékenységet végezni, és nem leszek egyetemi tanár. Teljesen más elképzeléseim vannak, így nincs szükség újabb három év "ki-hogy gondolja" okoskodásra. Tehát a záróvizsgák után az új cél a nyelvtanulás, minden mennyiségben. 

Ilyenkor, a húzós időszakokban azt sajnálom a legjobban, hogy sok jó dologról lemaradok, az idő pedig csak rohan, és ismét itt a hónap vége.
Mostanában sok időt töltöttem otthon. Körbe voltam rajongva és kiszolgálva. És közben megérkezett a tavasz is, hip-hop. Kabát be a szekrénybe! Legutóbbi hétvégén otthon, az udvarban bográcsoztunk. A jó levegőn töltődtünk fel a napfénnyel. Otthon annyira jó ilyenkor tavasszal. Az emberek, a szomszédok előbújnak, mindenki tesz-vesz, udvart és keret rendez. Mindenki felszabadul a téli komorságból. Sokszor olyan Született feleségek érzésem van, amikor elnézem a szomszédokat. Mindig másik kapualjban van a gyűlés. Egyeztetnek, hogy mi lesz a nyári tennivaló, felújítás, ki-mit veteményez. A legutóbbi pletykák a születendő babákról szóltak, egy szomszéd bácsi szájából, aki nagy büszkén mesélte azt. 
Szóval ez az igazi otthoni vidéki érzés, ami nem cserélhető el semmire. Az jutott eszembe, amikor irodalom órán számos nyugatos íróról hallottuk, hogy, "amikor a nagyvárosba költözött....ami akkoriban a pezsgő irodalmi és szellemi élet központja volt...de ennek ellenére sokszor hazavágyódott, és a nyarakat vidéken töltötte". Ugye értitek?

A jó idő azzal is jár, hogy egyre kevesebb ruhát kell magunkra vennünk. Ennek a pasik általában kifejezetten örülnek, azok a nők (és többek között én is) pedig annyira nem, akik még nincsenek teljesen felkészülve a rövid-ruhás időre. A másfél hónapos kényszerpihenő, és a szakdolgozat megírása egy hónappal húzta keresztül a számításaimat. Ellenben a hétvégén nekiálltam bepótolni az elmaradásaim. Részt vettem életem első zumba edzésén, ami meg kell hagyni baromi jó volt. Táncos-latinos-izomlázcsinálós. A csaj, aki tartja annyira jól mozog, nőies és komolyan nagyon sexi is. Hát én rádöbbentem, hogy akad egy kis probléma a mozgáskoordinációmmal, ami az egymás utáni elemek megjegyzésében jelentkezik. De ennek ellenére minden alakalommal el fogok menni, főleg, ha arra gondolok, hogy milyen lesz az eredmény. Zumba-függő lettem. 

Vasárnap óta úgy érzem magam, mint egy mosogatórongy. Milyen jó, hogy múltkor arról ömlengtem, hogy én ugyan nem leszek beteg...
Sikerült összeszednem valami megfázás félét, minek következtében nem látok a zsebkendőn és a könnyeimen kívül túl sokat. Fantasztikus, hogy épp most van határidős munkám. Emiatt valahogy kibírtam az elmúlt három napot, de ma már megkaptam, hogy jobb lenne, ha otthon maradnék, mert csak rontom a közeget, meg a falfehérségem sem túl biztató. Szóval a hét további részében kényszerpihenő.
A mai naphoz hozzátartozik, hogy nem tudom miért pont velem, de a társosztályról egy középkorú férfi elég furán viselkedik velem, és nonszensz, hülye leveleket írogat. Sok ügyben kell társosztályokkal együttműködnünk, és ez is egy olyan. A pasi az első megbeszélésen már elég kellemetlen helyzetbe hozott, mikor tőlünk ketten kis filigrán nők, tőlük meg három nagyobb darab középkorú férfi vett részt a megbeszélésen. A csoportfőmnek beszóltak, h mit jogászkodik meg akadékoskodik, meg hogy csak nézzünk rá az Adriennre (ezt utálom), ő biztos nem jogász. Nem bakker, de ettől mi még egy oldalon állunk, és ugyanúgy gondolkodunk, és ugyanazokat a követelményeket fogalmazzuk meg, ha jogi, ha nem jogi végzettségünk van. Egyébként felvilágosítottam, hogy a végzettségem a jogi alapképzés kategóriába tartozik.
Aztán meg a telefonba beszól egy ilyet, hogy "hallom telefonálgatsz jobbra-balra, az infó érdekében". Mondom, mi? Nem többen vagytok megjelölve kapcsolattartásra? Akkor meg mi az alapja annak, hogy pont ezt a fura pasast hívjam fel. Felvilágosítottam, hogy ne okoskodjon.
De ezzel még nincs vége! Az első levelében, amiben anyagokat küldött át nekem, valami olyan elköszönést alkalmazott, amit eddig még senkitől sem kaptam, főleg nem munkahelyen. Nevezetesen a "Süssön rád a nap" volt az alkalmazott ominózus elköszönés. Ezen meghökkentem, de hamar túlléptem rajta. Mondom biztos nem százas a pasi. Erre ma, a bukó telefonos beszólása után, megint levélben küldött csatolva anyagokat, - amin hozzá teszem három napig ült, és nem sok változtatással, de biztosan kemény munkával hozta össze - melyek kísérőszövege a "Jó melcsit"-t volt. Na, ezt már nem bírtam röhögés nélkül, és hármunknak okozott nagyon jó szórakozást a mai feledhetetlen közgyűlés hallgatása közben. Nap végén meg érkezett egy "biztosan eltévedt" e-mail a fiókomba, amiben rajtam kívül számomra ismeretlen férfiak voltak a címzettek között, akik valami hétvégi hússütésre lettek meghívva. No komment.
Dühös vagyok, és piros nagyon az orrom. Na jó, ezen már azért nevetek. A haragtartás és düh úgysem tartoznak a nagy barátaim sorába.
Hogy ne kelljen itthon ülnöm, holnap haza utazom. A fél nap legalább elmegy az utazással, és rájöttem, hogy egy csomó mindent el kell intéznem otthon.
A héten bevásároltam citromot, narancsot, mézet, c vitamint, és egyéb finomságokat. Ma ágyneműt mostam, és mindent fertőtlenítettem az irodában is.
A hét fénypontja pedig, hogy ma hívott Giusy (a volt mentorom a Provinia-ban), hogy mi újság odakint, amitől teljesen feldobódtam, és ilyenkor mindig feltöltődök pozitív energiákkal. Jó hallani, hogy mi újság velük. Négy hónapig volt Giusy otthona és irodája az én otthonom is. Mindig elmondja, hogy hiányzok nekik, és várja már a nagy találkozót. Főleg a távozásunk utáni első hetekben hívott sokszor, hogy ő ezt nem tudja megszokni, mert már nem ugyanaz... Várja, hogy reggel az irodában legyen kinek elmesélnie milyen könyvet olvasott, milyen rendezvénynek lesz a koordinátora, elmondja milyen a szerelem. Azt, hogy ebédszünetben hazamenjünk, ebédeljünk, pihenjük, rágyújtsunk a teraszon... Munka után kitegyen minket a pályaudvaron, és másnap induljon újra az egész előről. Tipikusan az az ember, akivel nem kellenek szavak, hogy megértsétek egymást. Elég csak egymásra nézni. A számomra legkülönlegesebb az egészben, hogy eltérő nyelveket beszélünk, mégis teljes mértékben megértjük egymást. Nem csak azt, amit mond. Mindig is úgy gondoltam, és ezért sem vonzanak a külföldi pasik, hogy egy másik nyelven soha nem nem fogom tudni úgy megértetni magam a másikkal, mint az anyanyelvemen. Ennél szebben és jobban hogyan fejezhetnéd ki magad? Biztosan tanulható, de ez számomra nagy visszatartó erő.
Most már kellőképp eltértem a tárgytól, úgyhogy irány az ágy. A pihenő alatt, mint ahogy most is teszem, mindenképp be kell fejeznem a szakdogám, megnézni pár emlékezetes csöpögős olasz filmet. Ilyenkor az a legjobb, ha már úgyis zsepihegyek vannak az ágyadban.

Búcsúzóul egy kis pihentető musica:

https://www.youtube.com/watch?v=FSea1YPxK1c

Jelentem, egy új izmus van születőben. Mégpedig a degeneralizmus. De hívhatjuk degeneralizációs folyamatnak is. Ez a jelenség alapvetően jellemzi a mai "magyarország"-ot (szándékosan kis betűvel, elhagyva mellőle a köztársaság kifejezést). A jelenség a politikai rezsimben ütötte fel a fejét, és nagyon gyorsan terjed függetlenül nemre, korra, ideológiai nézetekre való tekintet nélkül. A kispolgárság bizonyos százalékát is elérte már. Régebben is kimutatták már, de igazán csak napjainkban gyűrűzött be.
Mi különcök vagyunk, és mindig újítunk. Megmutatjuk a világnak, hogy hogyan kell lerombolni az amúgy sem száz százalékos demokráciát, Európában, a 21. században.

Feltétlenül vállalnom kell azt, amit leírok. Lehetek pártfüggetlen politológus, de nem határolhatom el magam azoktól a folyamatoktól, amik meghatározzák a mindennapjaim.
Az, hogy ki mit, milyen mértékben ellenőriz már nem érdekel. Először meghökkentem, de mondjuk egy régebbi időszakomban is volt már rá példa, hogy a telefonvonal visszahangzott. Viszont az, hogy konkrétan meg is mondják mi történik körülöttünk, egy kissé durva. Ezen feladat ellátására pedig egyre több embert vesznek fel. Végül is, munkahelyeket teremtünk, vagy nem?

Ellenben hamarosan már ott fogunk tartani, hogy nem csak leírni, vagy mondani nem szabad, de gondolni sem. El fogunk érkezni az orwelli gondolatrendőrség megvalósulásához. "Mugli Ivadék Ellenőrző Bizottság". Azt nagyon nem fogom szeretni, és tolerálni sem. Anyu mindig azt mondta, hogy amit megtanulsz, az csak a tied, senki nem veheti el tőled. Ahogy a gondolatokat sem.

Ez a sok adó, már azt sem tudom mire fizetek. A bruttó bérek nem növekednek. Amióta dolgozom, nekem minden évben csökken a fizetésem. Ez hogy lehet? Pedig tudtommal egyre feljebb lépkedem... Lehet valamit rosszul csinálok.

Minden reggel kockáztatok egy kicsit a metrón, mert kell az adrenalin. Persze azt sem hiszem el teljesen, hogy mindig a reggeli csúcsforgalomban füstölnek a szerelvények. Kellett a vállalatnak a pénz, csináltak néhány műbalhét, kaptak pénzt. Nem keveset, de gondolom ez csak ideig-óráig lesz elég. Majd ismét kelleni fog. Vagy olyan jó megoldást választanak, mint a repülőtársaságnál.
Ha nem látnám, hogy hogyan szórjuk két kézzel a pénzt, nem is lenne semmi baj.

De nem csak ez a baj. A közösségi oldalak is. Az, amiket az emberek elhisznek. A múlt évben pl. mindenki megtudta, hogy mi az indián neve, mi a szerencsenapja az adott hónapban. Ez mi? Adathalászat nyíltan és egyszerűen. Ez teljesen nyilvánvaló, ennél könnyebben hogyan juthatnának a cégek marketing infókhoz, és célközönséghez? Tudom, mert ebben is volt részem. Mert megírták, mi pedig meg olvasó-szerkesztettük az ehhez szolgáló eszközt. Ki is adták. Meg lehet vásárolni. 

Nem szeretem ezt a havas, latyakos Budapestet. Nem szeretem, amit látok. Vannak napok, amikor úgy érzem éveket öregszem. Nem tudom dekódolni az üzeneteket, vagy rosszul teszem azt. Tudom, hogy nem tartozik ide, de most valahogy a novemberben vásárolt új parfümömet sem szeretem. Akarom vissza a régit, az orginal illatot. 

Várom a tavaszt, a jó időt, a napsugarakat. Amikor újra ki lehet tanulni a vonzás művészetét. Ebben az időben nem lehet csinosan öltözködni, már nagyon unom. Jó érzés, amikor az első napsugártól fénysebességgel fut végig a bőrömön a borzongás. Tudtátok, hogy a bőr hat évig jegyzi meg és tárolja egy érintés érzetét? Utána már csak nagyon nehezen idézheted fel azt, ami régen volt.

Kíváncsi vagyok az új divatra is. Annak ellenére, hogy a "divat változik, a stílus örök".

Kell a meleg, hogy segítsen átjutni ezen a negatív időszakon is, és segítsen megvalósítani a sok-sok ezévi megvalósítandót.

Elmentem ma a szokásos féléves kontrollra. Jobban mondva, ez még csak a három hónapos volt, ami még az egész hercehurca elején van. De! Innentől számítva, legközelebb csak fél év múlva kell mennem, ami fantasztikus hír, mert ez azt jelenti, hogy minden rendben. Azaz, a helyzet változatlan, ugyanis a tudjukmit csak kezelni lehet, gyógyítani nem. Ha ezt az állapotot fenn tudjuk tartani, akkor már nyert ügyünk van.
Mi is kellett ehhez? Szerintem legalább az, hogy minden fejben dől el. Meg az is, hogy novemberben beoltattam magam minden ellen, amit a metrón való utazástól elkaphattam volna, az, hogy figyelek, ne merítsem le az elemeket teljesen. Nem veszek mindent a szívemre, és nem akarok mindenkinek megfelelni. Egyébként miért is kellene? Úgy érzem, eleget adtam már magamból, ezt túlteljesíteni úgysem tudom. Azóta megfordult a világ. A maximalizmusom pedig próbálom kordában tartani.
A neurológusom nem semmi. Akárhányszor elmegyek hozzá, mondjon bármit, mindig nagy vigyorral jövök ki az ajtón. Azon az ajtón, ahol előttem sokan jöttek már ki tolószékben, mankókkal, lelassulva. Nem akartam látni őket. Annyira utáltam az elején odajárni, le az alagsorba, ahol senki sem jár, csak körülbelül harminc-negyven ember az egész megyéből. Ez egy ún. centrum. Amíg nem tudtuk, hogy mi is pontosan az amivel küzdünk, - egy évi bizonytalanság - annak az ajtónak a közelébe sem akartam kerülni. Pedig úgy tudtam. Éreztem. A hülye megérzéseim, amik kompenzálják a határtalan naivságom.
Egyébként azóta már találkoztam egy lánnyal, aki hasonló cipőben jár. Anyu vett rá. Én hallani sem akartam a "magunkfajtákról". Az első hónap után a neten is felhagytam a keresgéléssel, meg a negatív cikkek olvasásából. Abba még inkább bele lehet betegedni. A doki sem tanácsolta. Olyan baromságok vannak leírva. Hozzá nem értő emberek tollaiból. Progresszív stádiumú emberek tapasztalatairól. Ez egyáltalán nem építő, csak leépítő. Bár én mindig is mondtam, hogy olyan nincs, hogy "leépíteni". Csak felépíteni lehet, és lerombolni, lebontani. A kapcsolatokat sem lehet visszafejleszteni, főleg nem barátsággá. Ez egyszerűen nem működik.
De visszatérve a lányra. Mintha magamat látnám. Filigrán, alacsony, szőke. Ez biztos valami típushiba. Vissza kellene hívni az összeset. Beszélgettünk, tapasztalatot cseréltünk. Hasonlóan látjuk a világot. Eltérő szereket használunk, de az eredmény ugyanaz, csak mindenkinek más a kényelmes.
A doki olyan negyven-ötven közötti, de talán közelebb az ötvenhez. Magas, nagyon sármos, mély és kedves hanggal. Dohányzik. Ezt sem a kezén, sem a ruháján nem szoktam érezni, csak az ingzsebében láttam a dobozt, amikor ült velem szemben az ágyon a lumbálás után. A vele szemben itt nagyon fontos. Nem, nem az ágy mellett állt. Nem fentről beszélt. Amikor megérkezem mindig nyújtja a kezét, és távozáskor ugyancsak. Egyszerűen olyan hihetetlen, hogy ennyire emberi. Kedvesen, és rém egyszerűen fogalmaz. Mindent háromszor a számba rág. És elég időt enged arra is, hogy kérdezzek, vagy hogy eszembe jusson az, amit meg sem akartam kérdezni. Én mondom nektek, sok helyen megfordultam kivizsgálás gyanánt, de "Bors" dokiból csak egy van.
Ma olyan furcsa dolgokat kérdezett. Természetesen valójában nem furcsák ezek a dolgok, csupán olyan valósnak tűntek, hogy ő kérdezte. Szimplán realizálódtak. Az elején el kellett mondanom, hogy milyen panaszaim vannak mostanában. Mondtam, hogy semmilyen, csak fáradtabb vagyok a kelleténél, amit én a hidegnek tudok be. De majd jobb lesz. A szédülés vissza-visszatér. De ez is kordában tartható. Az mondjuk még mindig elég vicces, hogy csukott szemmel kidőlök jobbra, de ez már csak így marad. Még jó, hogy nem kell csukott szemmel vezetni, mert tuti közveszélyes lennék.
Volt a szokásos reflexvizsgálat, kiderült, hogy még mindig jók a reflexeim. Jó a látásom, és a hallásom. Gondolom most ti is nagyon megnyugodtatok. Micsoda képességek! A vérnyomásom jobb nem is lehetne. Azonban a sápadtságomra azt tanácsolta, hogy reggel dobjak be egy kávét. Szoktam, úgy ímmel-ámmal. Erre inkább majd bevezetjük a nyárra való felkészülés címszó alatt a szoliba járást. Ugyan nem tanácsos, de nagyon sok minden nem tanácsos ebben az életben.
Aztán mi is volt még...? Szóval a kérdések. Hogy alakult mostanában az élete, mióta nem találkoztunk? Na gondoltam, most már a pszichológusnak sem kell külön fizetnem. Ez a doki minden egyben, 2in1. Mi a helyzet a gyerekekkel? Mondom, azok nincsenek kérem szépen. Hát azt ő is tudja! :D Ekkor már mindketten dőltünk a röhögéstől. Hogy tervezek-e mostanában gyereket vállalni. Mondom nem, de mindenképpen szólni fogok. :D
Viccet félretéve, szólni kell, és tudatosan kell tervezni, mert ha addig nem találnak ki valami mást, akkor jelen álláspont szerint, addig fel kell hagyni a kezeléssel. Egyébként a terhesség nagyon jó hatással van a tudjukmire. Meg úgy ámblokk mindenre. Ezt igyekszem észben tartani.
Előkerült a szokásos mondóka: "Jobb egy lúdnyak, két tyúknyaknál". Az csukott szemmel orr és térd érintés. Aztán a számírogatás a hasamra, amit vissza kell mondani. Cserélhetek a toll fején is, mert "nincs Magának rinocérosz bőre".
Mindezt azért írom le, mert nagyon jól szórakoztam a mai délelőtt. És hogy tudjátok, nem feltétlenül rossz az, ami elsőre annak látszik. :)

Mell és fenék. A pasiknak tényleg nem kell más. Ha előbbiek nincsenek, akkor jöhet a magassarkú, és rövidebbnél-rövidebb ruhadarabok a figyelem felkeltésére. És ezek tényleg nem kerülik el a figyelmüket.
Tegnap este úgy éreztem magam, mint valami kirakatban. Tök muris és vicces volt a korona, amit a tesóm hozott, és a lelkemre kötötte, hogy egész este viselnem kell, a varázspálcával egyetemben. Nagyon jól éreztük magunkat, mi csajok. A pasikkal ugyebár mindig csak a baj van. Volt lufi, süti, görögtűz, papírcsákók, ajándékhegyek. Tesóm igazán kitett magáért. Aztán jöttek is a visszaigazolások, hogy milyen jólelkű, és csupaszív nagy gyerek. Nem tudom még, hogy fogom überelni ezt a mulatságot, amikor neki lesz a huszonötödik, én meg már a harmincat fogom taposni.
Szóval a korona. Mi volt a cél? A szigorúan pasimentes önfeledt bulizás. Ez nem igazán jött össze. Illetve otthon természetesen bevált. Ez a sokat emlegetett fejdísz ugyanis csak úgy vonzotta a tekinteteket. Kezdjük ott, hogy ingyen mehettünk be a Morrisonsba. A ruhatárban előretolakodtunk, mert az alkohol segített a bátorságnak is. Nem volt olyan perc, hogy ne köszöntöttek volna fel. A legtöbben mégis azt kérdezték, hogy férjhez megyek-e. Ha lánybúcsú lett volna, most megbizonyosodtam arról, hogy ez a tény senkit sem tartana vissza. Sőt! Így még érdekesebb vagy. Mert mindig az kell, aki-ami elérhetetlen. Fura ez a férfi mentalitás. Azt hiszem, hogy az rólam köztudott, hogy nem szeretek buliban ismerkedni. Hát az este folyamán, jól begyakorolhattam a hárítás igen komoly műveletét. Úgysem volt mostanában ennyi megkeresésben részem. Pedig ki sem öltöztem.
Egy fiú ismerősöm mondta azt, hogy a lányokról lerí, hogy milyen szándékkal mennek bulizni. A magassarkú és a kényelmes cipő este, mindkettő célzatértékű. Azért nem teljesen értek ezzel egyet, mert attól, hogy csinosan megyek valahova, jobban érzem magam. Nem kell feltétlenül mindenkit magad elé helyezned, és saját igényeid semmibe venni. És nagyon igaz a mondás is, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni.
De csoda, hogy ilyen kép alakult ki a nőkről? Így viselkednek, mert ez az elvárás.
Ha ugyanis tudsz tűsarkúban kertet ásni, és csipke bugyiban sört kínálni, és ha még a kutyapózt is imádod, akkor tuti befutó leszel, és a jutalmad az lesz, hogy a srác térdre veti magát előtted.
Ettől függetlenül szerintem a férfiak sokkal jobban el tudják engedni magukat egy olyan nő társaságában, akit nem érdekel annyira a műsor, mert akkor nem kell teljes felelősséget vállalniuk valaki más boldogságáért. Amikor a srác látja, hogy jól érzed magad vele, de nélküle is elvagy, nem akar majd lelépni. Mert aki jól érzi magát, az szexi. Az önbizalom tehát nagyon fontos.
Légy jó és rossz is, meg minden egyéb egyben. A rossz kislány nem durva vagy rámenős, mert elég okos hozzá, hogy tudja, tapintatossággal többre jut. Ez az rendes lányok etikettje.

Jelen pillanat sokkal idősebbnek érzem magam. A test öregszik, a lélek nem. Vagy hogy is van ez? Ez feltehetően a fáradtságtól van, amit a szerdai este okozott. Fura, de még minid elkérik a személyim, köszönhetően a genetikának. Anyu is nagyon fiatalnak néz ki. Sok esetben ilyenkor dúlok-fúlok, hogy milyen már, hogy igazoljam magam. De gondolom, hogy néhány év múlva örülni fogok annak, hogy fiatalabbnak gondolnak majd a koromnál.
Gondoltam egye kukac, elmegyek az egyik barátommal meginni valamit munka után, aztán irány haza pihenni, hogy testben és lélekben is felkészült legyek a péntek esti csajos bulira. Ehhez képest, úgy érzem sikerült az összes energiám röpke három óra alatt felhasználni.
Megérkeztünk a bárba, ahol előtte még sosem jártam, de nagyon csábító volt a koktél akciójuk. Beléptem, és megállapítottam, hogy igen szimpatikus a berendezés. Aztán meg azt, hogy jééé, de ismerős az a lány ott a zöld pulcsiban. Meg a többiek is. :) Jó kis meglepi buli volt. A pláne az egészben, hogy össze-vissza sunnyogtatok, és mindenki hazudott a "Nemes Cél" érdekében. Fura, mert egész nap kaptam a lemondó leveleket, és a negatív visszaigazolásokat, amitől tényleg rosszul éreztem magam. Az járt a fejemben, hogy, na tessék nekem. Itt vagyok, mindenem megvan, amit akarok vagy akartam, ennek ellenére egyedül leszek a szülinapomon. Haza megyek letekerem a szokásos húsz percet, megcsinálom a vacsit, befekszem a kádba és közben megeszem a kapott csokikat, majd bekapcsolom a tv-t, mert azon mindig jót tudok aludni. Szerencsére épp nem szurizós nap volt. Még ezt is lepörgettem a fejemben.
Egyszer az egyik ismerősöm azt mondta, hogy az ember az élet nagy eseményei során egyedül van. Egyedül vagy, amikor megszületsz, és a végén is. Egyedül csinálod végig, senki más nem érezheti azt, amit egyedül csak te. Ez persze igaz, de szerintem, ha akarsz tehetsz ellene. 
Aztán meg alig tudtam betelni az örömmel, amikor ott voltatok mind. Ugyan sokan még nem ismertétek egymást, de szerintem nagyon jól sikerült az este, és mindenki önfeledten és fenntartások nélkül adta önmagát. Ennél jobban semmmi sem bizonyítja azt, hogy igenis remek érzékkel válogatom meg a remek barátaim. Továbbra is azt gondolom, hogy nem vagyok kapcsolatember, soha nem is akartam az lenni. Távol áll tőlem a jópofizás, és a sok felesleges energiabefektetés olyan kapcsolatokra, amiben egyáltalán nem érezném jól magam. Meg egyébként sincs fölös energiám. 
A szervezkedésre visszatérve, jó pár forgatókönyvet hallgattam meg a tegnapi nap folyamán. Köszi, hogy a meglepi buli legegyszerűbb formáját  választottátok! Rózsacsokrok és egyéb torták nélkül. Ez épp így volt jó. Már a rengeteg ajándékot is sokalltam. A tény, hogy gondoltatok rám, épp elég. 
Rémisztő, hogy már közelebb vagyok a harmadik x-hez, mint a másodikhoz. A szüleimnek ilyen korban már két gyerekük, és saját erőből épített családi házuk volt. Nem beszélve a házasság intézményéről. Egyáltalán hogy tudjuk kiválasztani életünk párját? Van-e ilyen? És hogy lehet egy gyerekért lemondani mindenről? Őszintén csodálom azokat, akiknél ez működik. Sokszor jut eszembe, hogy milyen jó lenne már megállapodni, szerintem leginkább azért, mert a magállapodással a nyugalmat és biztonságot kombinálom össze. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy el is határoznám magam. A nyugalom eléréséhez esetemben sokszor az is elég, hogy hétvégén csak feküdjünk egymás mellett a kanapén "semmitéve", szavak nélkül. 
A gyerek kérdés pedig...nem tagadom, hogy egyre gyakrabban jut eszembe, feltételezem ez a korral jár. Valami ösztönös dolog lehet. Édesek, aranyosak, jó velük foglalkozni, egy bizonyos ideig. A 24 órás szolgálatot még nem vállalnám. Egyrészt, mert még én is gyereknek érzem magam (tudom, ehhez fel lehet/kell nőni), egyelőre nincs miből felnevelni, másrészt ahhoz előbb még saját magam kell rendbe tenni, hogy az a gyerek is teljesen egészséges legyen. Nah, kíváncsi vagyok, hogy öt év múlva, visszaolvasva ezt, mit fogok gondolni.

Ha a hétvégén kellőképp kipihentem magam, akkor készüljetek arra a társadalomkritikára, ami már január eleje óta gyűlik bennem, és már elég idős vagyok ahhoz, hogy le is merjem írni, vállalva az esetleges következményeket.

Ez a hét a munka szempontjából teljes katasztrófa volt. Vannak olyan napok, amikor egyáltalán nem tudsz magaddal mit kezdeni, a következő nap meg olyan feladat-dömping van, hogy azt se tudod minek kezdjél neki. Minden azonnal és SOS kellett, és lehetőleg tegnapra.
Hétfőn aerobikon voltam, ami finoma szólva qrva jó volt. A zene, a mozgás, és kívülről nézve ez az alkalom egy kicsit sem volt erotikus. Nyárra kigyúrom magam, ez van. :P
Egyébként éppen szakdolgozatot írok. Ez a második. Ismét a finishben. Meg sem mondom a témát, mert úgyis tudjátok. Hihetetlen hogy repül az idő. Kénytelen leszek megint újabb terveket szőni. Basszus mindjárt itt az államvizsga. Tegnap, mikor haza jöttem, direkt mostam és takarítottam, hogy nehogy bármi is elvonja a figyelmem majd a hétvégén. Hát jelen pillanatban itt tartok.
Végig böngésztem az összes fényképalbumom, az ezekhez tartozó ppt-ket, és végig hallgattam a számokat is, amik egy-egy időszak meghatározó "életindulói" voltak.
Annyi hülyeséget csináltunk, hogy az már fáj. És érdekes, hogy egyáltalán nem bánok semmit, sőt! Egyébként is, az ember mindig jobban megbánja azt, amit nem tett meg, mint amit igen. Mindig eszembe jut, mikor anyuékkal sokat veszekedtem, és mondogattam, hogy bárcsak már tizennyolc lennék, mert akkor minden más lesz. Más is. És nem feltétlenül a jó értelemben. Egyre nagyobb a felelősség, és ez az önellátás már nem is tűnik olyan jó mókának. Főleg mikor már nekem kell összeírni a bevásárlólistát, és egyre jobban hasonlít anyuéra. Azért sokszor jó lenne még a gyerekszobában játszani, és nem tudni semmit a világról. Alapvetően már az is nagy segítség lenne, ha sokkal egyszerűbb természet lennék.
Ajjj, sokszor úgy érzem fogalmam sincs mit akarok. Máskor meg annyi célt tűzök ki egyszerre, hogy hajlamos vagyok túlvállalni magam. Talán hamarosan meglesz az az áhított aranyközépút.
Visszatérve a képekhez. Időrendben, talán az egyik legkorábbi őrültség az volt, amikor gyerekkoromban az egyik szomszéd kislánnyal nekiindultunk a nagyvilágnak. Kicsi voltam. Valahol a mezőn sétáltunk, amikor szembe jött egy autó, amiben ismerősök ültek a faluból, és hazavittek minket. Anyuék, és az egész szomszédság a kapuban teljes kétségbeesésben álltak. Erre csak nagyon halványan emlékszem, de azt hiszem többször nem léptem meg otthonról. Aztán még szintén gyerekkoromban, majdnem kétszer fulladtam meg. Egyszer, amikor a pelusos tesóm végiggyalogolt a tüdőmön, aztán, amikor megakadt a cukorka a légcsövemben, amit apu nagy lélekjelenlétének köszönhetően, a garázsból olajosan berohanva, koszos kézzel valahogy kiszedett onnan. Apu hihetetlen jól reagál a krízishelyzetekben. Nem egyszer fordult már elő, hogy az utcán, vagy a bevásárlóközpont mozgólépcsőjén kapott fel eleső gyerekeket. Apu jó ember. A maga módján. Kissé kiismerhetetlen, és ezért tartanak tőle sokan. Nem is tudtam rá soha haragudni (csak ideig-óráig), a keménysége miatt.
Bizonyára az sem véletlen, hogy azt mondják, a lányok olyan társat keresnek maguk mellé, mint amilyen az apjuk. Igen, nagyon sok tulajdonságát szeretném én is másban látni. Erős, és védelmező, akire mindig lehet számítani. De emellett kell az az érzelmi intelligencia is, amit már sikerült kifejlesztenem magamban, és aminek hiánya rengeteg problémához vezethet. Apu esetében, ennek hiánya, nyilván nem teljes mértékben az ő sara. Nagyon sok múlik ugyanis azon, hogy a gyerek milyen neveltetést kap. Hogy milyen nyíltan beszélnek vele az érzelmekről. Egyáltalán beszéltek-e vele valaha az érzelmekről. És azon is sok múlik, hogy az ember mennyire képes alkalmazkodni, tolerálni, akar e változni és változtatni.
Ezután jönnek a kamaszkori hülyeségeim. A gimis bulik, melyek alkalmával a nagymamámhoz mehettem aludni, és Ő mindig falazott nekem. Akármilyen rossz voltam...
Egy dolgot bánok nagyon. Azt a gimis "szerelmet", ami miatt nagyon sok jóból kimaradtam. Ez egy olyan fejezet az életemben, amire egyáltalán nem szívesen gondolok vissza, és sikerült annyira kizárni, hogy csak ilyen kirívó alkalmakkor jut eszembe, egyéb esetben nem.
A Nyolcak. Ezt össze sem tudom foglalni pár sorban, mert akkora élmény- és adathalmaz. Egy külön meghajtó a gépemen. Aranyköpések, sajátos jellemek, óriási önfeledt bulik, szülinapok, mert mindig van mit ünnepelni. De tudjátok olyan bulik, ahol tényleg nincsenek gátlások.
És az egyetem, Italia, a Százados út... Ez majd talán egy következő fejezet.

Szóval megint a finishben. Gondolom hamarosan már arról is olvashattok, hogy újfent mit találtam ki. Mert nem tudok nyugton maradni. Volt már nagyon nyugodt és céltalan időszakom, de abba szó szerint belebetegedtem. Úgyhogy ajánlom mindenkinek a célokat, amik tovább lendítenek a mindennapokon.

 

Az alvás és én nagyon jó barátok vagyunk. Voltunk. Az utóbbi két hónapban ez az első olyan hétvége, amikor megtehetném, hogy sokáig nem kelek fel. Nincs minden percem előre megtervezve, és nem kívánom azt, hogy legyek már túl ezen a napon. Nyilván ez lehetne másképp is, de mivel maximalista vagyok, ezért úgy kell nekem, mert magamnak csinálom.
Nem szeretek órára kelni, de az kétségtelenül megdöbbentő, hogy megelőzöm azt.
Annak rendje szerint, reggel kitámolygok az ágyból, a takaró félig lelóg, amiben rendszerint megbotlok. Az ágy előtti szőnyeg csúszkál, a függöny ilyenkor túl hosszú, és azért ne tudom elhúzni, mert rajta állok. És amikor végre ki tudom nyitni az ablakot, akkor veszem észre, hogy a helyes pasi a szomszéd ablakból nagy érdeklődéssel kísérte végig a reggeli akcióm. Na meg, az ilyen szétcsúszott reggelek alkalmával, nem tartozom a "reggel is szép" kategóriába.
Ma persze teljesen máshogy alakult. Ágyba szervíroztam a tejberizst, megnéztem a reggeli híreket, a hajam is egész vállalhatóan áll, semmilyen baleset nem történt, a helyes srác meg bizonyosan még alszik.
Álmok. Hát megdöbbentő, hogy éjszaka milyen képeket produkált az agyam, amire ébredéskor olyan élesen emlékeztem, mintha most történt volna. Kaptam egy tükröt, amiben megnézhettem az érme másik oldalát, nehogy elbízzam magam. Gondolom ez leginkább jelzésértékű volt. A kontroll, ami segít és emlékeztet, arra hogy sérülni fogsz. Ez most magamközt szólva is igen rejtélyes.

Az utóbbi idők napjait leginkább a kiszámíthatatlanság jellemezte. Két hete nagy táskával járok, mert sose tudom "mikor és hol végzem" a napot. Ez azt jelenti, hogy bármikor eszembe juthat az aerobik, a szoli, vagy szimplán a moziban, vagy valamelyik barátnőmnél kötök ki az este folyamán. Ezért persze muszáj a fél életemet magammal hordozni, ami a táskámban eléggé kaotikusan nyilvánul meg. Bár Liza szerint a legfontosabb, hogy a ruha ápol és eltakar. Persze, ez egészen addig igaz is, amíg nem jön a nyár. Mondtam neki, hogy én teljesen normális vagyok (ennek előzménye, hogy szerinte kicsi vagyok és alacsony, szerintem meg egyszerűen normális). Amire megkaptam, hogy csak fölül nem, és őt is elrontom. Ehhez már csak annyit tennék hozzá, hogy így jár az, aki idealistákkal barátkozik.
Mindettől eltekintve nem törekszem a status quo megváltoztatására. Mert ugye "Számtalan viselkedés közül választhattam volna, de én csak hagytam, hogy a sors döntsön helyettem."

A pasikkal meg csak az a gond, hogy mindenhol azt hallom, hogy gond van. Nem tudom, én elég nyugodt és türelmes természet vagyok. A konkrétumokba nyilván ne menjünk bele, csak röviden foglalnám össze, hogy szerintem mik a problémák fő kiindulópontjai, amik már akkor le vannak fektetve, amikor még nem is ismered. És ebből lesz mindig a sérülés, szóval jól gondoljátok meg. A lista természetesen bővíthető, várom a javaslatokat. És ígérem, hogy nem lesz olyan hosszú és bürokratikus a befogadásuk, mint általában a közbeszerzési eljárások.

Vagy intellektuális társat keresel, vagy nem.
Vagy érdekes, színes, szociális, humánus és szórakoztató, vagy nem.
Vagy kitartó és rendkívüli, vagy sem.
A barátságod fejleszti szerelemmé, vagy nem.
Temperamentumos, érzéki és szenvedélyes, vagy nem.
Vagy Mindent vagy Semmit.

Még mindig azt vallom, hogy a legjobb, ha nem keresed.
És itt jön még a többi számos eldöntendő kérdés is (persze magamból kiindulva). Például, hogy egyáltalán mi az az életforma, ami elfogadható. Nekem mindig a kiszámíthatatlan, hirtelen változások alakították az életem. Emellett eléggé makacs vagyok. Ez lehet, hogy nem a legjobb megfogalmazás, inkább az van, hogy amit, elhatározok, azt megvalósítom, és nem igen engedek belőle. Vonz minden, ami új és szokatlan és rendkívüli.És nem vagyok mindig két lábbal a földön.
Sok helyen olvastam már, hogy a szexuálpszichológusok szerint a mai nő nem társa, hanem inkább vetélytársa a férfinak. Szerintem ez csak az élet bizonyos területein igaz. Egy kapcsolatban ezt nem tudom elképzelni. Nyilván nem csak az kell, ami mondjuk tízen-húszon évesen motivált. Meghatározó volt, hogy a partnered jó nő, vagy pasi legyen, tehát nem csak a külsőségek. A tökéletlenségek adott esetben már nem számítanak.

Vagy leginkább ne bonyolítsam túl, ugye? :) Ez lesz, ha nem alszom ki magam.

A jellemrajz után, akár egy hirdetést is feladhatnék, hogy helló Adri vagyok, és egy eredeti gondolkodású, szabadságot, függetlenséget kedvelő, folyton újat kereső, egyéniséget keresek, akivel bátran beutazhatom a csodaszép világot. :D Ez már majdnem semmi! De, ez most nem nekem, és rólam szólt.

Ma nagyjából így érzem magam. A heti fáradtság nemhogy csökkent, mostanra már valahol szőnyeg alatt érzem magam. Összeszedem magam, és átmegyek tesómhoz, hogy ebédre anyu főztjét egyek. A kis mázlista, két nap alatt megfordult otthon. Ebbe beletartozik a beszámoló a munkáról, az eü helyzetről, a melegen öltözésről, az "udvarlókról", a szomszédokról, "az ettél rendesen" kérdésről, és még kaját is szerzett.
No, én akkor indulok is, és thanks for all the fish!

Az idei év kezdete kissé ellentmondásos. Magamat felülmúlva remekelten az egyetlen olyan vizsgaidőszakban, amikor egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen érdemjegyet fogok kapni. A cél tök egyszerű volt, a lehető leghamarabb túl lenni az egészen.
Elemeztem a 2004-es választás eredményeit, a kormánypárt szavazatmegtartó képességét, írtam jó néhány közpolitikát érintő recenziót, teljes mértékben elmélyedtem az európai egységgondolat Arisztotelészig visszanyúló fejlődésének történetében. Utóbbi esetében úgy éreztem magam, mint ha az irodalom érettségin lennék. Szerző, mű, műelemzés. Ami jó, egyrészt, mert visszahozta a régi idők emlékeit, másrészt, mert azt mindig könnyen tanultam. Jó volt mindig más szerző írása mögé bújni. 
Rájöttem többek között arra is, hogy ez a képzés nagyrészt semmi másról nem szól, mint "beszélni a semmiről". A politika és kultúra vizsgán, amikor Európa kulturális intézeteiről kellett volna részletekbe menően beszélnem, én nemes egyszerűséggel előadtam a budapesti Olasz Intézettel kapcsolatos személyes tapasztalataim. Lévén, hogy ez egy versenyvizsga volt, a többiek serényen elkezdtek kérdezgetni róla, így a történelmi előzményektől, és az országon kívül működő intézetektől indulva, megint kilyukadtunk oda, ahova mindig, az olaszokhoz. Gondolom ezzel nagy titkot nem árultam el. És nem is árulnék, mert a nagy titkokat csak én, és saját magam ismerem.

A vizsgák alatt próbáltam kerülni az információs társadalom nyújtotta lehetőségeket. Azonban valahogy mégis el kellett olvasnom a napi híreket, mert ugye jobb több forrásból tájékozódni, ahhoz hogy az adott dolgot el is hihesd. Így rájöttem, hogy ebben ez évben sem lesz jobb nekünk, laikusoknak, de mondjuk nem is vártam. Az pedig, hogy ha most a jelenlegi kormánypolitikához való viszonyomat érvekkel is alátámasztanám, a jövőbeni diplomáciai karrierem nemhogy végét, de még elindulását is megkötné, hiszen a leírt szónak - mióta világ a világ - következménye van.

Visszautaztam, de csak ketten vagyunk. Ketten vagyunk, mert valamelyikünknek most máshol kell erősnek lennie.
Szerintem  az, ha valaki nagyon komoly betegséggel küzd, annak valahonnan nagyon mélyről kell jönnie. Valaminek kell lennie belül, ami "felemészti" az embert. Igazságtalannak, és kegyetlennek tartom. És tudom, hogy nem szabad ilyet kívánni, tehát ezért csak kérdezem, hogy miért mindig az megy el, aki számít, és az olyanok, akiknek céltalan az életük, és nem érdemlik azt, még sokáig itt maradnak velünk. 
Egy időben nekem is nagyon sokszor eszembe jutott, hogy miért pont én? De aztán rájöttem, hogy valószínű a személyiségemnek nem  tetszik ez a test, biztosan unalmas már, és nehéz engem elviselni. Meg tudom érteni, én sem vagyok teljes mértékig elégedett. Tehát ez valami kölcsönös dolog. Aztán a szobámmal szemben is ellenszenvet érzek. Ha tehetem, akkor a ház többi helységében alszom. Nem kellett hozzá három hónap ágyban töltött idő, már az első olyan nap, amikor eljutottam a gondolkodás folyamatáig elhatároztam, hogy engem ugyan oda soha többé vissza nem kényszerít senki. Nem kellenek a falak, az emberek többnyire azért magányosak, mert falakat építenek maguk köré.Nem tudom milyen lehet, mert még soha nem módosítottam a tudatom különböző szerekkel, de mégis ehhez hasonlítom azt az állapotot, amikor az agy és a szív csak az alapvető funkciókra szorítkozik, például lélegzel, anélkül, hogy akarnád, közben pedig nem érzel semmi jót vagy rosszat, sem fizikailag, sem lelkileg, csak az ürességet. Egyik pillanatban még a semmire sem jó versenyvizsgát tartod a kezedben, levezetsz pár száz kilométert, aztán semmi, mintha elvágták volna a fonalat. 

Félreértés ne essék, nem estem mély depresszióba, pedig így visszaolvasva, az eddigiek alapján jogosan gondolhatnátok. Igen is örülök. Az idei év első munkanapján például bowlingozni és sörözni mentünk a kollégákkal. Zárójelben megjegyezném, hogy harci sérülést is szereztem, körömtörés formájában. De ettől eltekintve baromi jó volt életem első bowlingozása. Másnap megint kollégás munka utáni sörözést tartottunk, aminek nem volt semmi apropója. Esténként lakótársas-csajos beszélgetést tartunk, aminek a témája természetesen nem a foci. És az év nagy része, a rengeteg betervezett program még hátra van...