Álltam a pénztárnál, és valami annyira rossz érzés fogott el, nem is tudtam hova tenni. Vasárnap délben. Összeszorult a gyomrom, közben éreztem, hogy hányingerem van és jött a szokásos szédülés. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert köztudottan selejtes vagyok, de azért érzetem, hogy ez most valami más.

De délután jött a telefon, és a hírek arról, hogy bekerült a kórházba. Az első feleszmélés borzasztó volt, mert ha valaki oda kerül, akkor nem kis bajról van szó. Aztán próbálod nyugtatni magad, hogy jó helyen van, nem is lehetne jobb helyen, ha beteg. Ott vigyáznak rá. És eszedbe jutnak a saját tapasztalataid, hogy ez a legszomorúbb hely a világon, főleg ebben az országban. Fekszel a kórteremben, sokszor magadon kívül, fájdalmakkal, és úgy érzed senki nem tud és nem is akar segíteni. Te sem tudsz segíteni magadon. (Egyáltalán nem állja meg a helyét a „segíts magadon, Isten is megsegít” elhíresült mondás”.

Sajnos az idősebbekre még kevésbé figyelnek. Úgy kell kikönyörögni néhány fájdalomcsillapító tablettát, vagy hogy állítsák már rendesen be az infúziót, mert vagy nem találták el rendesen a vénát és fáj és csíp, mert félrefolyik, vagy egyszerűen nem csöpög, esetleg hipergyorsasággal tíz perc alatt lefolyik.

Természetesen fel voltunk készülve erre. Ezzel nyugtatjuk magunkat, de tényleg fel lehet készülni egy ilyenre?  Mindig úgy váltam el tőle a hétvégék alkalmával, hogy szépen elköszöntem. Egy puszi, egy simogatás, mert sosem lehet tudni, főleg esetében. Nem szeretem, és nem is preferálom a nagy búcsúzkodásokat, hiszen hamarosan úgy is látjuk egymást. Egy a lényeg, sosem szabad haraggal elválni.

De végül is idős, és ez az élet rendje. Ezé a sok esetben „fantasztikus” életé. Esetében hatvan százalékban szenvedés volt. Mert szenvedés volt szegénységben felnőni, éhezni, olyan valakihez férjhez menni, akit nem szeretsz, aki fizikailag és lelkileg is bánt. Majd mikor végre a halál magához vette a kínok okozóit, és úgy érezte megnyugodhat, a családja elfordul tőle, kiteszik a saját házából, mert a fiataloknak kell a hely. Ami egyébként a kényszerházasság hozománya volt.

Azért persze vannak olyanok, akik nem hagyták magukra, akik ellátják minden nap, akik most is felváltva állnak az ágya mellett. Most mégis haragszik rájuk, amiért bevitték erre a szörnyű helyre. Mert ő inkább otthon szeretne elaludni, csövek nélkül. És már nem hajlandó küzdeni, a fájdalmaktól és a megpróbáltatásoktól félrebeszél.

Kérdem én, de csak nagyon halkan, miért kell ennyit szenvedni? Hol van ilyenkor a kegyes halál? Hát hiába imádkozott minden nap? Hát hiába élt az isteni törvények szerint?