Az idei év kezdete kissé ellentmondásos. Magamat felülmúlva remekelten az egyetlen olyan vizsgaidőszakban, amikor egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen érdemjegyet fogok kapni. A cél tök egyszerű volt, a lehető leghamarabb túl lenni az egészen.
Elemeztem a 2004-es választás eredményeit, a kormánypárt szavazatmegtartó képességét, írtam jó néhány közpolitikát érintő recenziót, teljes mértékben elmélyedtem az európai egységgondolat Arisztotelészig visszanyúló fejlődésének történetében. Utóbbi esetében úgy éreztem magam, mint ha az irodalom érettségin lennék. Szerző, mű, műelemzés. Ami jó, egyrészt, mert visszahozta a régi idők emlékeit, másrészt, mert azt mindig könnyen tanultam. Jó volt mindig más szerző írása mögé bújni. 
Rájöttem többek között arra is, hogy ez a képzés nagyrészt semmi másról nem szól, mint "beszélni a semmiről". A politika és kultúra vizsgán, amikor Európa kulturális intézeteiről kellett volna részletekbe menően beszélnem, én nemes egyszerűséggel előadtam a budapesti Olasz Intézettel kapcsolatos személyes tapasztalataim. Lévén, hogy ez egy versenyvizsga volt, a többiek serényen elkezdtek kérdezgetni róla, így a történelmi előzményektől, és az országon kívül működő intézetektől indulva, megint kilyukadtunk oda, ahova mindig, az olaszokhoz. Gondolom ezzel nagy titkot nem árultam el. És nem is árulnék, mert a nagy titkokat csak én, és saját magam ismerem.

A vizsgák alatt próbáltam kerülni az információs társadalom nyújtotta lehetőségeket. Azonban valahogy mégis el kellett olvasnom a napi híreket, mert ugye jobb több forrásból tájékozódni, ahhoz hogy az adott dolgot el is hihesd. Így rájöttem, hogy ebben ez évben sem lesz jobb nekünk, laikusoknak, de mondjuk nem is vártam. Az pedig, hogy ha most a jelenlegi kormánypolitikához való viszonyomat érvekkel is alátámasztanám, a jövőbeni diplomáciai karrierem nemhogy végét, de még elindulását is megkötné, hiszen a leírt szónak - mióta világ a világ - következménye van.

Visszautaztam, de csak ketten vagyunk. Ketten vagyunk, mert valamelyikünknek most máshol kell erősnek lennie.
Szerintem  az, ha valaki nagyon komoly betegséggel küzd, annak valahonnan nagyon mélyről kell jönnie. Valaminek kell lennie belül, ami "felemészti" az embert. Igazságtalannak, és kegyetlennek tartom. És tudom, hogy nem szabad ilyet kívánni, tehát ezért csak kérdezem, hogy miért mindig az megy el, aki számít, és az olyanok, akiknek céltalan az életük, és nem érdemlik azt, még sokáig itt maradnak velünk. 
Egy időben nekem is nagyon sokszor eszembe jutott, hogy miért pont én? De aztán rájöttem, hogy valószínű a személyiségemnek nem  tetszik ez a test, biztosan unalmas már, és nehéz engem elviselni. Meg tudom érteni, én sem vagyok teljes mértékig elégedett. Tehát ez valami kölcsönös dolog. Aztán a szobámmal szemben is ellenszenvet érzek. Ha tehetem, akkor a ház többi helységében alszom. Nem kellett hozzá három hónap ágyban töltött idő, már az első olyan nap, amikor eljutottam a gondolkodás folyamatáig elhatároztam, hogy engem ugyan oda soha többé vissza nem kényszerít senki. Nem kellenek a falak, az emberek többnyire azért magányosak, mert falakat építenek maguk köré.Nem tudom milyen lehet, mert még soha nem módosítottam a tudatom különböző szerekkel, de mégis ehhez hasonlítom azt az állapotot, amikor az agy és a szív csak az alapvető funkciókra szorítkozik, például lélegzel, anélkül, hogy akarnád, közben pedig nem érzel semmi jót vagy rosszat, sem fizikailag, sem lelkileg, csak az ürességet. Egyik pillanatban még a semmire sem jó versenyvizsgát tartod a kezedben, levezetsz pár száz kilométert, aztán semmi, mintha elvágták volna a fonalat. 

Félreértés ne essék, nem estem mély depresszióba, pedig így visszaolvasva, az eddigiek alapján jogosan gondolhatnátok. Igen is örülök. Az idei év első munkanapján például bowlingozni és sörözni mentünk a kollégákkal. Zárójelben megjegyezném, hogy harci sérülést is szereztem, körömtörés formájában. De ettől eltekintve baromi jó volt életem első bowlingozása. Másnap megint kollégás munka utáni sörözést tartottunk, aminek nem volt semmi apropója. Esténként lakótársas-csajos beszélgetést tartunk, aminek a témája természetesen nem a foci. És az év nagy része, a rengeteg betervezett program még hátra van...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.