Elmentem ma a szokásos féléves kontrollra. Jobban mondva, ez még csak a három hónapos volt, ami még az egész hercehurca elején van. De! Innentől számítva, legközelebb csak fél év múlva kell mennem, ami fantasztikus hír, mert ez azt jelenti, hogy minden rendben. Azaz, a helyzet változatlan, ugyanis a tudjukmit csak kezelni lehet, gyógyítani nem. Ha ezt az állapotot fenn tudjuk tartani, akkor már nyert ügyünk van.
Mi is kellett ehhez? Szerintem legalább az, hogy minden fejben dől el. Meg az is, hogy novemberben beoltattam magam minden ellen, amit a metrón való utazástól elkaphattam volna, az, hogy figyelek, ne merítsem le az elemeket teljesen. Nem veszek mindent a szívemre, és nem akarok mindenkinek megfelelni. Egyébként miért is kellene? Úgy érzem, eleget adtam már magamból, ezt túlteljesíteni úgysem tudom. Azóta megfordult a világ. A maximalizmusom pedig próbálom kordában tartani.
A neurológusom nem semmi. Akárhányszor elmegyek hozzá, mondjon bármit, mindig nagy vigyorral jövök ki az ajtón. Azon az ajtón, ahol előttem sokan jöttek már ki tolószékben, mankókkal, lelassulva. Nem akartam látni őket. Annyira utáltam az elején odajárni, le az alagsorba, ahol senki sem jár, csak körülbelül harminc-negyven ember az egész megyéből. Ez egy ún. centrum. Amíg nem tudtuk, hogy mi is pontosan az amivel küzdünk, - egy évi bizonytalanság - annak az ajtónak a közelébe sem akartam kerülni. Pedig úgy tudtam. Éreztem. A hülye megérzéseim, amik kompenzálják a határtalan naivságom.
Egyébként azóta már találkoztam egy lánnyal, aki hasonló cipőben jár. Anyu vett rá. Én hallani sem akartam a "magunkfajtákról". Az első hónap után a neten is felhagytam a keresgéléssel, meg a negatív cikkek olvasásából. Abba még inkább bele lehet betegedni. A doki sem tanácsolta. Olyan baromságok vannak leírva. Hozzá nem értő emberek tollaiból. Progresszív stádiumú emberek tapasztalatairól. Ez egyáltalán nem építő, csak leépítő. Bár én mindig is mondtam, hogy olyan nincs, hogy "leépíteni". Csak felépíteni lehet, és lerombolni, lebontani. A kapcsolatokat sem lehet visszafejleszteni, főleg nem barátsággá. Ez egyszerűen nem működik.
De visszatérve a lányra. Mintha magamat látnám. Filigrán, alacsony, szőke. Ez biztos valami típushiba. Vissza kellene hívni az összeset. Beszélgettünk, tapasztalatot cseréltünk. Hasonlóan látjuk a világot. Eltérő szereket használunk, de az eredmény ugyanaz, csak mindenkinek más a kényelmes.
A doki olyan negyven-ötven közötti, de talán közelebb az ötvenhez. Magas, nagyon sármos, mély és kedves hanggal. Dohányzik. Ezt sem a kezén, sem a ruháján nem szoktam érezni, csak az ingzsebében láttam a dobozt, amikor ült velem szemben az ágyon a lumbálás után. A vele szemben itt nagyon fontos. Nem, nem az ágy mellett állt. Nem fentről beszélt. Amikor megérkezem mindig nyújtja a kezét, és távozáskor ugyancsak. Egyszerűen olyan hihetetlen, hogy ennyire emberi. Kedvesen, és rém egyszerűen fogalmaz. Mindent háromszor a számba rág. És elég időt enged arra is, hogy kérdezzek, vagy hogy eszembe jusson az, amit meg sem akartam kérdezni. Én mondom nektek, sok helyen megfordultam kivizsgálás gyanánt, de "Bors" dokiból csak egy van.
Ma olyan furcsa dolgokat kérdezett. Természetesen valójában nem furcsák ezek a dolgok, csupán olyan valósnak tűntek, hogy ő kérdezte. Szimplán realizálódtak. Az elején el kellett mondanom, hogy milyen panaszaim vannak mostanában. Mondtam, hogy semmilyen, csak fáradtabb vagyok a kelleténél, amit én a hidegnek tudok be. De majd jobb lesz. A szédülés vissza-visszatér. De ez is kordában tartható. Az mondjuk még mindig elég vicces, hogy csukott szemmel kidőlök jobbra, de ez már csak így marad. Még jó, hogy nem kell csukott szemmel vezetni, mert tuti közveszélyes lennék.
Volt a szokásos reflexvizsgálat, kiderült, hogy még mindig jók a reflexeim. Jó a látásom, és a hallásom. Gondolom most ti is nagyon megnyugodtatok. Micsoda képességek! A vérnyomásom jobb nem is lehetne. Azonban a sápadtságomra azt tanácsolta, hogy reggel dobjak be egy kávét. Szoktam, úgy ímmel-ámmal. Erre inkább majd bevezetjük a nyárra való felkészülés címszó alatt a szoliba járást. Ugyan nem tanácsos, de nagyon sok minden nem tanácsos ebben az életben.
Aztán mi is volt még...? Szóval a kérdések. Hogy alakult mostanában az élete, mióta nem találkoztunk? Na gondoltam, most már a pszichológusnak sem kell külön fizetnem. Ez a doki minden egyben, 2in1. Mi a helyzet a gyerekekkel? Mondom, azok nincsenek kérem szépen. Hát azt ő is tudja! :D Ekkor már mindketten dőltünk a röhögéstől. Hogy tervezek-e mostanában gyereket vállalni. Mondom nem, de mindenképpen szólni fogok. :D
Viccet félretéve, szólni kell, és tudatosan kell tervezni, mert ha addig nem találnak ki valami mást, akkor jelen álláspont szerint, addig fel kell hagyni a kezeléssel. Egyébként a terhesség nagyon jó hatással van a tudjukmire. Meg úgy ámblokk mindenre. Ezt igyekszem észben tartani.
Előkerült a szokásos mondóka: "Jobb egy lúdnyak, két tyúknyaknál". Az csukott szemmel orr és térd érintés. Aztán a számírogatás a hasamra, amit vissza kell mondani. Cserélhetek a toll fején is, mert "nincs Magának rinocérosz bőre".
Mindezt azért írom le, mert nagyon jól szórakoztam a mai délelőtt. És hogy tudjátok, nem feltétlenül rossz az, ami elsőre annak látszik. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.