Ez a hét a munka szempontjából teljes katasztrófa volt. Vannak olyan napok, amikor egyáltalán nem tudsz magaddal mit kezdeni, a következő nap meg olyan feladat-dömping van, hogy azt se tudod minek kezdjél neki. Minden azonnal és SOS kellett, és lehetőleg tegnapra.
Hétfőn aerobikon voltam, ami finoma szólva qrva jó volt. A zene, a mozgás, és kívülről nézve ez az alkalom egy kicsit sem volt erotikus. Nyárra kigyúrom magam, ez van. :P
Egyébként éppen szakdolgozatot írok. Ez a második. Ismét a finishben. Meg sem mondom a témát, mert úgyis tudjátok. Hihetetlen hogy repül az idő. Kénytelen leszek megint újabb terveket szőni. Basszus mindjárt itt az államvizsga. Tegnap, mikor haza jöttem, direkt mostam és takarítottam, hogy nehogy bármi is elvonja a figyelmem majd a hétvégén. Hát jelen pillanatban itt tartok.
Végig böngésztem az összes fényképalbumom, az ezekhez tartozó ppt-ket, és végig hallgattam a számokat is, amik egy-egy időszak meghatározó "életindulói" voltak.
Annyi hülyeséget csináltunk, hogy az már fáj. És érdekes, hogy egyáltalán nem bánok semmit, sőt! Egyébként is, az ember mindig jobban megbánja azt, amit nem tett meg, mint amit igen. Mindig eszembe jut, mikor anyuékkal sokat veszekedtem, és mondogattam, hogy bárcsak már tizennyolc lennék, mert akkor minden más lesz. Más is. És nem feltétlenül a jó értelemben. Egyre nagyobb a felelősség, és ez az önellátás már nem is tűnik olyan jó mókának. Főleg mikor már nekem kell összeírni a bevásárlólistát, és egyre jobban hasonlít anyuéra. Azért sokszor jó lenne még a gyerekszobában játszani, és nem tudni semmit a világról. Alapvetően már az is nagy segítség lenne, ha sokkal egyszerűbb természet lennék.
Ajjj, sokszor úgy érzem fogalmam sincs mit akarok. Máskor meg annyi célt tűzök ki egyszerre, hogy hajlamos vagyok túlvállalni magam. Talán hamarosan meglesz az az áhított aranyközépút.
Visszatérve a képekhez. Időrendben, talán az egyik legkorábbi őrültség az volt, amikor gyerekkoromban az egyik szomszéd kislánnyal nekiindultunk a nagyvilágnak. Kicsi voltam. Valahol a mezőn sétáltunk, amikor szembe jött egy autó, amiben ismerősök ültek a faluból, és hazavittek minket. Anyuék, és az egész szomszédság a kapuban teljes kétségbeesésben álltak. Erre csak nagyon halványan emlékszem, de azt hiszem többször nem léptem meg otthonról. Aztán még szintén gyerekkoromban, majdnem kétszer fulladtam meg. Egyszer, amikor a pelusos tesóm végiggyalogolt a tüdőmön, aztán, amikor megakadt a cukorka a légcsövemben, amit apu nagy lélekjelenlétének köszönhetően, a garázsból olajosan berohanva, koszos kézzel valahogy kiszedett onnan. Apu hihetetlen jól reagál a krízishelyzetekben. Nem egyszer fordult már elő, hogy az utcán, vagy a bevásárlóközpont mozgólépcsőjén kapott fel eleső gyerekeket. Apu jó ember. A maga módján. Kissé kiismerhetetlen, és ezért tartanak tőle sokan. Nem is tudtam rá soha haragudni (csak ideig-óráig), a keménysége miatt.
Bizonyára az sem véletlen, hogy azt mondják, a lányok olyan társat keresnek maguk mellé, mint amilyen az apjuk. Igen, nagyon sok tulajdonságát szeretném én is másban látni. Erős, és védelmező, akire mindig lehet számítani. De emellett kell az az érzelmi intelligencia is, amit már sikerült kifejlesztenem magamban, és aminek hiánya rengeteg problémához vezethet. Apu esetében, ennek hiánya, nyilván nem teljes mértékben az ő sara. Nagyon sok múlik ugyanis azon, hogy a gyerek milyen neveltetést kap. Hogy milyen nyíltan beszélnek vele az érzelmekről. Egyáltalán beszéltek-e vele valaha az érzelmekről. És azon is sok múlik, hogy az ember mennyire képes alkalmazkodni, tolerálni, akar e változni és változtatni.
Ezután jönnek a kamaszkori hülyeségeim. A gimis bulik, melyek alkalmával a nagymamámhoz mehettem aludni, és Ő mindig falazott nekem. Akármilyen rossz voltam...
Egy dolgot bánok nagyon. Azt a gimis "szerelmet", ami miatt nagyon sok jóból kimaradtam. Ez egy olyan fejezet az életemben, amire egyáltalán nem szívesen gondolok vissza, és sikerült annyira kizárni, hogy csak ilyen kirívó alkalmakkor jut eszembe, egyéb esetben nem.
A Nyolcak. Ezt össze sem tudom foglalni pár sorban, mert akkora élmény- és adathalmaz. Egy külön meghajtó a gépemen. Aranyköpések, sajátos jellemek, óriási önfeledt bulik, szülinapok, mert mindig van mit ünnepelni. De tudjátok olyan bulik, ahol tényleg nincsenek gátlások.
És az egyetem, Italia, a Százados út... Ez majd talán egy következő fejezet.

Szóval megint a finishben. Gondolom hamarosan már arról is olvashattok, hogy újfent mit találtam ki. Mert nem tudok nyugton maradni. Volt már nagyon nyugodt és céltalan időszakom, de abba szó szerint belebetegedtem. Úgyhogy ajánlom mindenkinek a célokat, amik tovább lendítenek a mindennapokon.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.