Az előző bejegyzés már olyan rég volt, hogy nem is tudom melyik szálat folytassam, vagy csak úgy durr bele a közepébe. Hát most legyen talán az utóbbi, in medias res.

A megismerkedésük története közel hat évvel ezelőtt kezdődött.  Ez egy olyan jelenleg is futó szál az életében, ami alapvetően határozza meg a mindennapjait, ami egy olyan biztos pont, amit annyira természetesen tekint, mintha az a legegyszerűbb levegővételhez lenne hasonló. Mindig is ismerték egymást, még gyerekkorukból.  A kisiskolás vonzalom, napjainkra kellőképpen túlnőtte magát, az akkor még elképzelni sem mert ábrándokon.

Visszaemlékezve rettentően furcsa egy 12-14 éves fiút és lányt látni, a már akkor nagy mértékben eltérő gondolkodásmóddal. Mert mit éreznek a lányok ilyen korban? Megtapasztalják életük első csókját, hősiesen kitartanak az első szerelem mellett, annak ellenére is, ha akkor még fogalmuk sincs arról, hogy mit éreznek. Főleg egy olyan lány, aki vidéken, zárt közösségben nőtt fel, ahol mindenkinek meg kell felelni, és aki valóban a szülők biztonságot nyújtó burkában, aki nem érti az erőszakot, és az őt körülvevő finoman szólva is ördögi világot. És mit csinál ebben a korban egy teljesen átlagos városi fiú? Vagy alapjában véve egy fiú? Mondjuk, hogy kezdi megismeri önmagát, a testét, és egyre inkább érdeklődik a lányok iránt, mert a hormonok megállíthatatlanul termelődnek. Kétséget kizáróan nevezhetjük lányok iránt tanúsított érdeklődésüket pusztán testi vonzalomnak. De hát Istenem, ilyen az élet! Szoktuk mondani ilyenkor.

Az a nagy helyzet, hogy ez így is marad. Persze az évek múltával, majd jönnek olyan lányok és fiúk, akiknél első körben az érzelmek dominálnak. Nevezhetjük ezt a szerelem állapotának, ami, mint tudjuk, mulandó. Mi marad helyette? Valami szűnni nem akaró szeretet és ragaszkodás, ahhoz a másik emberhez, aki mindenben támogat, és nyíltan megmondja, ha hülyeséget csináltál, és meg tud bocsátani azért, mert mindannyian emberek vagyunk.

És visszakanyarodva az elejéhez, honnan is indultunk? A kémiától, ami mindent megváltoztat, ami az ösztöneikbe van kódolva, és aminek a hiánya már az induláskor megmutatkozik. 
Tegyük fel, hogy ez a vonzalom vezetett idáig. Hogy aznap este a buszról leszállva valamiért még tenni kellett egy közös sétát. Ha csak a gyerekkori biciklis kalandok emlékére is, vagy mert már több éve nem beszéltünk egymással. Tehát sétát, ami az egyik fél értelmezésében egyenértékű volt a kukoricásban való bóklászással egy üveg jager-rel a kézben, míg a másik oldalon felért egy holdfényes izgalmas sétával, amit senki nem tervezett előre, és senki nem tudta, hogy ilyen hosszú napra és éjszakára kell aznap készülni. Persze leegyszerűsítve a dolgot, természetesen előbbi történt, csak mennyivel jobban hangzik a holdfényes séta az érettségi után. Ezen kívül anyu másnap reggeli döbbenete fogadott még a ruháimmal kapcsolatban, amik az előző napi eső feláztatta talaj következtében nem voltak többé fehérek. És jött az elkerülhetetlen kérdés: Hol jártál éjszaka?

Aztán a még izgalmasabb ismerkedős fázis következett, amikor mindig egy kicsit megmutatsz magadból és építgetsz, de persze közben olyan érzelmi háború dúl belül, hogy legszívesebben mindened neki adnád. Csak ugye ezzel vigyázni kell, mert mindannyian kaptunk már néhány pofont, így jobb az óvatosság. Így tudatosan sok mindent le tudsz gyűrni magadban, szeretetet, dühöt és haragot. Az élet igen rövid, ezért jól kell időzíteni, jókor és jónak megmutatni.

Ezután pedig a nehézségek, és a "majd elválik" időszak következik. Mennyit bír a kapcsolat? Nehézségek, és bizonytalanságok, amiken vagy túljutsz és megerősödsz, vagy nem. Olyan meghatározó események, amikor igazán meglátszik ki áll melletted. És mindeközben be kell, hogy nőjön a fejed lágya, amiben csak magadra számíthatsz.

Mindig én vagyok, aki elmegy. Már nem egyszer történt. Így tulajdonképpen rám kell várni, addig amíg megszerzem magamnak az adott helyzet tapasztalatait, és azokból levonom a következtetést, hogy megérte-e vagy sem. Talán most már kinőttem abból, hogy folyamatosan keresem a helyem. Ha helykeresésről van szó, inkább úgy gondolkodom, hogy "keressük a helyünket". Vagy, hogy mindenképpen tartson velem a helykeresésben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.