"Coelho-t gyűrőm, és valami szentimentális hatású zenét hallgatok, mindeközben pedig attól félek, hogy a mellettem ülő ismeretlen megláthatja a gondolataim, ezért jó nyakatekerten az ablak felé húzódok, minek következtében az írás olvashatatlanná és követhetetlenné válik. Már az első mondat leírásakor éreztem, hogy biztos nem lesz elég hely a darabka gnocchi receptes papíromon, amit a noteszem hátsó feléből húztam elő, jobb lehetőség nem lévén.
De miért? Mitől más az, ha a világ könyvtárába írom ki a gondolataim, amit bárki a világon elolvashat és mégsem érzek semmiféle félelmet. A mellettem ülő idegentől meg tartok, pedig tudom, hogy az életben nem látom többé. Mert így volt ez mind a négy és fél év alatt, amióta a vonaton töltök átlagban heti hat órát. Nem építettem kapcsolatokat, nem ismerkedtem. Mindig "úgy tettem", mint akit nagyon lefoglal az éppen aktuális könyv olvasása, ami mögül bátran figyelhettem a történéseket.

A hétvége újra ráébresztett arra, hogy mennyire magamra veszem a körülöttem történő dolgokat, még ha azok csak közvetve érintenek is. Már sokadszorra folyamodtam a meggyőzés eszközeihez, és kampányoltam apunál a szerencsétlen kis élőlény ügyében, mert már nem bírom tovább elviselni a "láncra verés" látványát. De ugyanígy nem szeretem sem a hajléktalanok, vagy a szerencsétlen és reménytelen helyzetű emberek látványát, amik bele szoktak égni a tudatomba. Emiatt sokszor mondogatom magamban, hogy a fene essen ebbe a fene nagy empátia érzésbe - amit feltételem egyrészt belém neveltek, másrészt az idézett elő, hogy egy burokban nevelkedtem, ahol nem volt csúnya beszéd, csak szép magatartás. Legszívesebben valamilyen varázsszóval el it tüntetném az egészet.

A kampányt illetően azt hiszem sikerrel jártam. Apu (kisebb segítséggel) megépíti a kerítést, minek következtében a kutyus láncok nélkül szaladgálhat. Mert semmilyen állatot ne kényszerítsenek rá arra, hogy egy láncon élje le az egész életét. Ő tőlünk függ, teljes mértékben ránk van utalva, és a választásunk szerint mi felelünk érte.
A másik dolog amiben sikert értem el, az az, hogy sikerült egy olyan dologgal szembesítenem aput, amin mindhárom jelenlévő - anyu, apu és én - meghökkent. Mondtam apunak, hogy azért is ragaszkodjon, illetve kezdje el a ház felújítását, mert ő fog még ott élni legalább ötven évig. A saját kényelme érdekében, és ne azt hangoztassa mindig, hogy ugyan már minek, meg kinek újítson fel?! Utóbbi kijelentésem anyu azonnal pontosította "kb. negyvenre". Ezen először jót nevettünk, majd síri csend, miközben én hallottam, ahogy kattognak apu fejében a fogaskerekek, hogy "te ez a gyerek nem is mond hülyeséget". Pár perc múlva már azt ecsetelte, hogy milyen megoldással kell elkészíteni a kerítést...Ja igen, és a meghökkenés tárgya nem mást, mint bizony az idő múlása.

Már csak egy kevés lefutni való km van vissza, és újra a nagyvárosban leszek. Közben ismét tartok a következő zeneszámtól, hogy még véletlenül se egy nagyon ritmusos dallam következzem, ami kizökkenthet a gondolatmenetemből.

Az új Coelho regényt olvasva rájövök, hogy túlzott vallásossága kezd úgy hatni, mintha felérne egy agymosással. A korábbi regények során is érezhető volt a vallási töltet, de egyáltalán nem ilyen mértékben. Merem állítani, hogy a "Győztes egyedül van" című műve az egyik legjobb, amit ha tehetem, újra elolvasok. 
Úgy látszik ez egy ilyen "vallásos" időszak. Nemrégiben egy hetven oldalas Bibó tanulmányt olvastam. Ennek pedig egyik kulcsmondata: "Az ember az egyedüli lény, amely tudatában van annak, hogy meg fog halni".
Bibó tanulmánya több szempontból is tanulságos volt. Megint megerősített abban, hogy én nem fogok sem kutatni, sem elmélkedni, és nem leszek a nyolcvanezredik doktor ebben az országban. Bibó egy magnóra mondta fel a "tanulmányt". És minden mondatából logikusan következett egy második. És rájöttem, hogy egy ilyen eszmefuttatás összehozására sohasem lennék képes, a kicsapongó gondolatmeneteimmel, és azzal, hogy írásban mindent jobban meg tudok fogalmazni, mint szóban.

Megvolt "az életem első autója" időszak. Forditól a hétvégén elbúcsúztam. De mi lesz most? Milyen időszak következik vajon?
Azon gondolkozom, hogy veszek majd egy diktafont. De nem ám, mint Bibó, nem a saját gondoltaimat mondom fel, hanem sunyiban felveszem azt, amit Dédi mesél, hogy majd egyszer visszahallgathassam, és megőrizhessem a gyerekeimnek egy olyan ember gondolatait és élettapasztalatait, aki átélte a háborúkat és sok más nehézséget. És szembesülhessenek azzal, hogy nem az kell jelentse a legnagyobb problémát, hogy egy adott pillanatban nincs internet. Mert nem az ilyen apró-cseprő dolgok miatt kell mérgelődnünk igazán. 

De lassan a receptes papírom végére érek, és már körbe körbe csillagoztam mindent."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.