Valahol május környékén vesztettem el a fonalat, még a záróvizsga és az esküvő között.

I.

Előbbit sikeresen abszolváltam, és azóta már a kiscsaládos diplomaosztón is túlvagyok. A vizsgáról épphogy kiszédelegtem, amikor az egyik celeb csoporttársam azonnal közös fénykép készítésre kért fel, és ami nem sikerült túl fényesen a vizsgadrukk és a vizsgahelyzetből való rövid feleszmélés következtében. Természetesen a kép pillanatokon belül felkerült a közösségi oldalra, és csak a szerencsén múlt, hogy nem került be azonnal a blikkbe, vagy másik hasonlóan magas hírértékű portálra.

Ez a fajta sajtó ugyanis annyira naprakész és jól értesült, hogy csak arról ír, amit ő helyesnek gondol. Celeb csoporttársam ugyanis hiába mondta el nyolcvanszor a telefonba nekik, ő most ugyan biz záróvizsgára készül, másnap az jelent meg róla, hogy éppen milyen sráccal kevergőzött össze. Majd napok múlva megjelent róla az is, hogy egy teljesen más egyetemen szerezte meg a diplomáját, mint amelyiknek a padjait közel három éven keresztül koptattuk.

A diplomaosztó ünnepség a vártaktól eltérően könnyen ment és jól sikerült. Mindenki látott mindent, és szerencsére megsülnünk sem kellett. Sajnálatos dologgal, még pedig az elmúlt év diszkó tragédiájával indokolták a beengedhető vendégek létszámát.
Az ünnepségen kiscsaládom csak a szokásos formáját hozta, apu elkészítette a lehető leghomályosabb képeket, anyu pedig az összes virágszerű növénynél fotózkodott. Túl vagyok rajta, igazán csak most kezdem felfogni, de nagyon furcsa lesz szeptemberben nem visszaülni a padokba.

A diplomaosztók időszakát illetően, a közösségi oldalakról arról is informálódtam, hogy régebbi csoporttársaim és ismerőseim is a másodikat-harmadikat szerezték meg. Egy valakin azonban nagyon megakadt a szemem. V.-t ugyanis sosem tartottam egy életképes lánynak. A világban való egyedüli boldogulásával mindig is voltak kétségeim. (Summa cum laude) jogász lett. Nos, tőle mentsen meg minket az ég. Remélem, hogy az ügyvédi pályafutásban nem gondolkodik. Engem ugyan ne védjen meg senki olyan, aki a telefonját töltés közben a földre teszi, „mert úgy gyorsabban folyik bele az áram”.

II.

A másik ilyen nagyobb volumenű esemény az egyik munkatársam – bár most már inkább úgy fogalmazok, hogy barátnőm – esküvője volt, ahova I.-vel együtt voltunk hivatalosak. Örültem nagyon a meghívásnak, mert évek óta nem voltam ilyen eseményen. Ez mindig olyan meghitt, és persze mindenki jól érzi magát, no meg a lányok egyébként is szeretik az ilyesmit. Minden nagyon szuper volt, a szertartás, a zene, az ételek.
A mulatság végeztével hazafelé indultunk a Hajógyári Szigetről. Aznap reggel még nem is gondoltam, hogy ilyen kalandos lesz majd az éjszaka befejezése. A lényeg, a lényeg, hívtam a szokásos taxi társaságot, hogy akkor szeretném, ha eljönnének értem a szigetre. Mire ők közölték, hogy a szigetre nem mehetnek be a taxik. Remek. Mi legyen? Gyalogoljunk minimum négy kilométert a sötétben? Mondtam I.-enk, hogy a parkolóból épp indulnak autók, kérjük meg a rokonság valamely tagját, hogy szállítsanak ki minket az Árpád hídig. Azt még hozzá kell tennem, hogy I. nem már csak félig beszámítható állapotban volt. A sötétben nem sok látszódott, csak az emberek körvonalazódtak és a doboznak látszó autók. Nagy sietve elindultunk feléjük.

I.: Bocsiiii

A.: Jó estét, elnézést, megtennék, hogy kivisznek minket az Árpád hídig, ugyanis nem jön be idáig a taxi?
Idős néni: Persze kedvesem, szálljanak csak be hátul.
Nagyon idős bácsi: Mindenki megvan? Akkor induljunk!
(Motor indul, rádió is hangosan, ablaktörlő a ráadott gyújtásnak köszönhetően kapálódzik a száraz üvegen).
Nagyon idős bácsi: Drágám, te látod, mi van előttünk?
(Már ekkor gondoltam, hogy nem lesz egyszerű menet)
Idős néni: Hát egy másik autó…Próbálj visszatolatni, de csak nyugodtan, nem szükséges sietnünk. Ugye maguk sem sietnek?

A.: Ugggyan, dehogy! (Csak épségben érjük ki erről a szigetről)

Tíz perbe tellett mire a kavicságyas parkolóból, amibe már félig beleástuk magunkat, és az ipszilon fordulás nyolcadszori megpróbálása után kijutottunk. Végre kiértünk az útra, és elkezdtünk gyök kettővel „hátrafelé” haladni. De legalább kijutottunk a veszedelmes parkolóból. Majd jött az újabb probléma, annyira bepárásodott az üveg, hogy az amúgy is rosszul látó bácsi már a nullát látta, az útpadkán döcögősen mentünk, majd amikor elég közel kerültünk az előttünk lévő autóhoz vagy éppenséggel egy tárgyhoz, tövig nyomta a féket. Halálfélelmem volt, és nem kicsit.

A.: Tessék bekapcsolni a ventilátort.
Idős néni: Igen drágám, kapcsold csak be, hallgass a kishölgyre.
Nagyon idős bácsi: Neeem, az nem kell, nem az a probléma.

És elkezdte ezerrel nyomatni az ablaktörlő folyadékot, addig amíg - állítom annak már a három negyede tuti kifogyott – egy nagyobb gödörbe bele nem futottunk az út szélén. Ekkor bekapcsolta a ventilátort, ami elkezdte fújni a levegőt, és leszárította az irdatlan mennyiségű párát a kocsi összes ablakáról. Így tettünk meg négy kilométert, és végre felértünk a hídra, ahol taxit tudtam fogni.

Egyébként nagyon helyesek voltak, csak a ilyen idős embereknél komolyabb feltételeket határozzanak meg a jogosítvány kiadásához, és akkor mindenki biztonságban fogja magát érezni. Nem úgy mint a South park ide vágó epizódjában...

 III.

Azóta nem kerültem ilyen veszedelmes helyzetbe, csak egy másik vasúti kalandba.

Csütörtök délután indultam haza a pénteki diplomaosztóra. Amikor kiértem az állomásra, láttam, hogy hatalmas nagy a káosz. Szinte minden vonat késett negyven percet, a Pécs felé tartók, illetve onnan jövők átlagosan kétszáznegyvenet. A kétórás, négyórás, és három negyed ötös szerelvény sem indult még el. Akkor már a hat óránál jártunk. Találtam a peronon egy szerelvényt, amire ki volt írva, hogy Pécs. Kérdeztem a kalauzt, hogy ezt most tényleg oda megy? Felszállhatok, akkor is, ha nem ide szól a helyjegyem, hanem a már magam sem tudom melyikre? Erre ő: „Szálljon csak fel, ha még ma haza akar jutni”. Remek. Négy járat indult egyben, de végül is elindult hat körül. Olyan jól haladtunk Budapesten belül, hogy minden budatétényi bokrot bármikor felismernék. De aztán eljutottunk egészen messze, Pusztaszabolcsig az átlagos menetidő kétszerese alatt, ahol közölték, hogy leszakadt egy felső vezeték, éppen előttünk. Na,de hogy gyorsan a végére érjünk… Az lett, hogy időközben megismerkedtem a simontornyai elöljáró és feleségéve, akikkel a vezeték megjavítása után (már le sem írom mennyi időbe telt) leszálltunk Sárbogárdon, ahol beszálltam az autójukba és elvittek Simontornyáig, ahol már kiscsaládom várt, mert nem bírták kivárni a hazaérkezésem. Pénteken hajnalban meg is érkeztem, és másnap részt vehettem a jól megérdemelt diplomaosztó ünnepségen. Mindent köszönök a vasúti személyszállító társaságnak.

IV.

Most teljes nyugalomban telnek mindennapjaim. Nyaraltam a balcsin az egyetlen olyan hétvégén, amikor esett az eső.  Munka után programozok. Reggelente megveszem a szokásos kiflimet a pékárusnál, ahol a reggeli műszakos fiúk szívesen cicáznak velem.
Például beszólogatnak:
Te, Z.! hallod mit kér a kishölgy?
Mit?
Egy darab kiflit.
Kérsz még valami mást is? Nem fogsz éhen halni?
És te ezért sorban állsz?
Aha, de legközelebb majd csak bekiabálok, ti meg utánam dobjátok a kiflit.